Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - Csűrös Miklós: Két költő: Fodor Andrásról, Bertók Lászlóról

gából is levezethetnénk. Minduntalan valami „láthatatlan írás” sejtelme és megfejtése foglalkoztatja, ódát ír a lét tengelyeként fölfogott látásról, „a szem hatalmáról”. A gyereksírásból is jelentést, üzenetet szeretne kiszűrni, mozdulatokban, gesztusokban éri tetten a hűség vagy az árulás, az őszinteség vagy a csalárdság erkölcsi és jellemminőségeit. Az ábrázolás meghökkentő szenzualizmusa, ahogyan a zene vagy a tánc hátgerincborzongató elemi hatását vagy akár egy repülőút szemet, dobhártyát, idegeket bizsergető, ajzott és kínzóan szép pszichofizikai élményét fölidézi, nem feledtetheti el, hogy „mind e viruló, tünékeny pompa” Fodor számára csak érzéklet, s nem a teljes való. Tekintete mindenben „tükröt, arcot” keres, hogy „vallassa magát”, a látható-fogható világot bűvölve-szuggerálva „a lét bordázatát” szeretné kitapintani. Teremtő képzelete az öt érzék magánya mögött újra meg újra az ismeretlen, megfoghatatlan, spirituális lényeg felé nyújtózik; szellemiesíti az érzékit, anyagszerűvé varázsolja a szellemit.

Emlékezetének is csak egyik aspektusát jellemezzük, amikor rendkívüli terjedelmére és élmény-felidéző pontosságára utalunk. Nem mintha lebecsülhető és e költészet lényegétől elválasztható volna a plasztikus és festői részletezésnek az a képessége, amellyel Fodor személyes múltjának megannyi rétegét föltárja, ahogyan tájaktól enteriőrökig, arcoktól mozdulatokig, viselettől, tárgyaktól a flóra és fauna szerény, de jellemző részleteiig gyermekkora somogyi környezetét, a kaposvári diákéveket, az Eötvös kollégiumi esztendők biztatóból kísértetiesen szorongatóvá váló atmoszféráját, vagy későbbi utazásai színtereit visszaidézi, újrateremti. Nemhiába „az ember elveszett világát” életre keltő, az örökre letűnt kultúrát „helyére bűvölő” géniuszok a példaképei, Fodor múlt-idézéseiben is a teremtő gesztus uralkodik az egyszeri kép valósághű rekontsrukciója fölött: a tárgyak és a lélek, a dolgok és a szellem testvérien derűs kapcsolata vagy akár fenyegető és komor, mégis érezhető összefüggése a személyiségből fakad, az alkotói erőfeszítés nyomán jön létre, megőrző és értelmező, lényeget kiemelő szellemi aktivitás nélkül a hajdani történések is a „gazdátlan idegenség” jelentés, érték nélküli alakzataira bomlanának föl. Egyébként Fodor emlékezetének vannak tárgyi anyagukra nézve személytelenebb rétegei is, ezek még világosabban tüntetik föl múltba mélyedő szemléletének tevékeny, világalkotó természetét: a középkori művészet mesteri alkotásai ürügyén egy egész korszakot igéz elénk, amikor „az eleven hit mértana” emelt épületeket, oltárokat, a pusztai szél érintésére a civilizáció teremtette mesterséges környezetben is újraéli, föltámasztja egy pillanatra a nomadizáló, természeti vegetációba olvadó életforma ősi tapasztalatát. De még amikor az archaikus és a mitikus szférájával érintkezik is, költészete mindig félreérthetetlenül rávall a modern, differenciált gondolkodás- és érzésvilágból való eredetére. A következetes humanizmus, evilágiság, emberközéppontúság szellemében értelmezi az indiai vagy a keresztény vallási hagyományt, aktuális lélektani, s még inkább erkölcsi tipológiát bont ki bibliai vagy antik mítoszokból, mondákból.

Az emelkedett életstílus, a valóságból táplálkozó, s vele szüntelenül elvegyülő mozgékony fantázia és a kreatív emlékezet együttes csillagállása talán akkor is költővé (legalábbis költőien szenzibilis alkattá) tehet valakit, ha történetesén nem járul hozzá a versírás mesterségbeli oldalának, a szavak, képek egybeszerkesztésével, az akusztikai hatásokkal kapcsolatos műhelytitkoknak előzetes ismerete. De ha egy poéta doctus (s nyilván fölösleges itt a Nyekraszov-, Rózewicz-, Auden-