Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 2. szám - Csűrös Miklós: Két költő: Fodor Andrásról, Bertók Lászlóról

(életrajz) lehetőségét is megkérdőjelezi. Ez a szkepszis csupa valóságos, tényszerű dologban gyökerezik, a szakosodás olykor falanszteri végletességében, az atomizáltság, a magány tapasztalatában, az anyagi érdekek sivár uralmában, a kisszerű szétaprózódásban, az információk szemkápráztató, de nyomtalanul tovatűnő özönében és hasonlókban. A kortárs magyar líra gyakran a merész stilizáció, az arányok megváltoztatása, a szerepbe eleve beleszámított fikció révén vágja ki magát ebből a szövevényből: a nagyított, kozmikussá tágított szubjektivitás vagy éppen a lefokozott, gyermeki, természeti szinten megállított érzékenység nevében mond véleményt a világról, perspektívája mitikus vagy ösztönös-vegetatív. Fodor nem a félisteni titán, nem is a naív gyermek, hanem a József Attila-i „meglett ember” szemével nézi az életet, nem próféciát vagy mesét, legendát, parabolát ír, hanem „a férfi történelmét”. Életét alakítja a példaszerűség igényével, művében realista akar lenni. Sorsát zsivalygó városhoz hasonlítja, közelről csupa nyüzsgés, torlódás, látszólagos zavar, távlatilag, „magasból” válik szemléletessé a részletek egésszé szerveződése, a rendszerek összefogódzása, harmóniája. Talán a kívülről és messziről való önszemlélet képessége teszi, hogy a „köznapok igáját” hordozó ember, aki a közös-általános (családi, munkahelyi) örömök, kötelékek vállalásán túl kivételesen intenzív kulturális szervezőmunkát végez, vidéki folyóiratot szerkeszt Budapestről, méreteiben a Kazinczyéval összehasonlítható levelezést folytat, szerzetesi kitartással vezeti naplóját, százszámra — és sohasem igazi odaadás, teljes részvétel nélkül — ápol baráti, szellemi vagy emberi érdeklődésen alapuló kapcsolatokat, valamint a költő és irodalmár, aki egy-két hetes nyári szabadsága alatt sajtolja ki magából a soros verstermést, míg évközben műfordításon töpreng, antológiát állít össze, cikket, kritikát, esszét, monográfiát ír (nemcsak irodalomról, hanem zenéről, képzőművészetről, filmről, színházról is) — egyszóval az ember és a költő nemhogy eklektikusán szétforgácsoltnak mutatkoznék, ellenkezőleg, reneszánsz sokoldalúságában egyre töményebben önmagává válik, s alakja összetéveszthetetlenül, „tisztán és rebbenetlen” rajzolódik ki előttünk. A látványos szerepek híján is mindig őszinte helytállásból, a ráháruló föladatnak, egyszeri sorsnak a lehetőségekhez képest tökéletes betöltéséből, a „vagyunk, amik lehettünk” végsőkig fokozott erőfeszítéssel megpecsételt öntudatából, a „gyengék erejéből” alakít ki Fodor markáns, teljes értékű életformát, s egyszersmind költői attitűdöt. Világát nem bélelik ki kiváltságok, nem a zseni-gőg vagy a „kevesek magánya” teszi látványossá, sorsszerűén egyénivé; belőle magából árad az az intim komolyság, tárgyilagos szeretet és éber figyelem, amely minden pillanatot megszentel és a változókat a törvény, az evidencia rangjára emeli.

Az empirikus én és a költői alany, az életrajzi valóság és a műalkotások világa látszatra közel kerül egymáshoz Fodor oeuvre-jében, valójában mint a modern költészetben általában, a kettő nála sem esik egybe. Ö is a képzelet segítségével korrigálja, egészíti ki, alakítja versek komponenseivé az élettényeket, sőt a valóságtól elszakadó, romantikusan elvont fantázia kísértését is ismeri, a suhamló fölröpiilés vágyát „szavak, színek / bizsergő szárnyain’’. Igazi terepe azonban — hogy ismét a Gelegenheitslyrik klasszikus elméletét idézzük — az „egzakérzéki fantázia”, a külső és a belső valóság, a jelenség és a lényeg, az érzéklet és a minősítő szellem szüntelen egymást-tükrözése, szétválaszthatatlan egysége. Költői eredetiségét akár a jelek iránti beható érdeklődéséből, kivételes fogékonysá6