Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Csűrös Miklós: Két költő: Fodor Andrásról, Bertók Lászlóról
CSŰRÖS MIKLÓS: Két költő Fodor Andrásról Elévülhet-e a költészet modern válsága és válságokat áthidaló erőfeszítései közepette az önéletrajzi személyesség, a lírai ön-dokumentáció? Helyettesítheti-e, pótolhatja-e bármilyen újító lelemény az emberi lélek és az élmények, az „alkalmak” érintkezéséből, súrlódásából támadó változások poézisét, „a költői funkció indítékát a »valóságból«”, ahogy Goethe nyomán Fülep Lajos formulázta a lírai önkifejezésnek ezt a „régi és új kategóriáján kívül” elhelyezkedő változatát? Nem is éppen régen, amikor nagy költők és jelentékeny esszéisták lényegbevágó értékekként emlegették a versekből kibontakozó karakter regényhősökével vetekedő konkrétságát, a biográfiai hitellel és enciklopédikus alapossággal feltárt sízemélyiségrajzot, ezek a kérdések talán szónokiaknak hatottak volna; manapság azonban meglehetősen nehéz feladatnak bizonyulna olyan líraelméleteket fölsorolni a nálunk hatékonyak közül, amelyek egyáltalán számolnának az említett típussal, észrevennék e hagyomány aktualizálásában rejlő esélyt. Fodor András versei a valóság ösztönzésére, sugallatára keletkeznek, s negyedfél évtized során kibontakozott költői életműve kétségbevonhatatlanul magán viseli az önéletrajziság bélyegét. Jóformán kiszámítható tehát, hogy hatása inkább csöndes, szívós, a mélyben működő lehet, mintsem zajos és hirtelen, sőt az ellentétből, mely költői erőfeszítésének lényegi célja és a korízlés, kordivat másfajta igényei között feszül, mély és fájdalmas szorongás is fakad, az időszerűtlenség, a hiábavalóság aggodalma: .. minden úton szüntelen olyasmiben járok, miről azt mondják, nincs értelme többé, — / fölösleges már, hiábavaló” — írja, s jól tudja, hogy a „józan mértéktudók” számára a képesség ritkán elég magában az önérvényesítéshez. Persze az efféle vallomásokban kár volna az elégikus lemondás fáradt gesztusait gyanítanunk: inkább háttértanulmányként, szituációelemzésként tanulságosak, azt a közeget jellemzik, amelynek ellenállásával szemben a költői vállalkozás — a maga sztoikus elszántságában, fitogtatás nélküli függetlenségében, az észrevétlenség kockázatával is számoló öntörvényűségében — megvalósul, formát ölt. A közfelfogás, amelyről szó van és amellyel Fodor törekvése a hajlékonynak látszó programok, a közösséget kereső nyitottság ellenére, belső természeténél fogva szembekerül, többnyire már a színes, sokrétű, megörökítésre méltó élet 5