Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Tüskés Tibor: Meglepetés és bizatás: Csányi László - Szekszárdi napló

komorlik, megfoghatatlanul s mégis valóságosan, nem a példa erejével, hanem az egyszeri és ismételhetetlen tehetetlen végzetével”. Ez az ellentmondás adja a kötet első írásának belső feszültségét. Hogy a probléma milyen mélyen foglalkoztatta Csányit, mutatja, hogy „négy év múltán”, a firenzei Casa Buonarrotiban, a Tolnay Károllyal folytatott beszélgetésben újra előjön a gondolat. Itt írja: „Létezni annyi, mint megérteni.”

Bizonyára nehéz volna megmondani, hogy a modern idő-élmény, a különböző idősíkok egymásra vetítése és vegyítése, az eltűnt idő nyomozása mikor vált az irodalom egyik központi kérdésévé. Kétségtelen, a lineáris cselekményvezetést fölváltó szimultán szerkesztésmód már Homérosznál megfigyelhető, de az is igaz, hogy a közfelfogás okkal köti az emlékezés beáramlását az irodalomba Proust nevéhez. Már Tompa Mihály azt írja: „Rmlékezés nélkül mi volnál te, ó szív? / Beszédes húrjától megfosztott hárfa”, de irodalmunkban az időélmény előtérbe kerülése mégis csak újkori, huszadik századi jelenség. Az emlékezés a rendező elve, élményi forrása Csányi László írásainak is. A teremtő emlékezés dolgozik itt, mely nem ismer időt és időrendet. A törvénynek nincs emlékezete, de az írónak van. A jelent és emlékeit egyszerre látja és írja meg. Számára az igazi realitás „a felidézett benneélés”. Nagy élménye az „emlékezés korlátlansága”. Ezt természetesen csak az élheti át, aki már sokat tapasztalt, akinek gazdag emlékei vannak, s nemcsak a jelenben él. „Az idő, a megtörtént és irreverzibilis, szerepe az emlékező tudatában jelentéktelenné válik, már nem a negyedik dimenzió, ami a történés pillanatában volt, hanem az az egységes közeg, amelyben a gondolat öröme mindent egybemos, s látszólagos önkénye és szertelensége is a visszavonhatatlan alkotó elemévé válik” — írja Csányi. Nyugtalanító, feszültségben tartó kérdései ezek: realitás-e az emlék? hogyan, milyen formában él tovább a múlt? ugyanazok vagyunk-e, akik voltunk? mivé formálnak bennünket emlékekink?

A múltat megérteni akaró, faggató emlékezés határozza meg az író módszerét. Látszólag szerkesztetlenül követik egymást az emlékezés és a jelen képei, látszólag csak a laza asszociáció tartja össze a részeket. Valójában igen pontosan kiszámított, gondosan fölépített irodalmi művet tartunk a kezünkben. Az író 1972 elején lakásának ablakában áll, nézi a tájat, a várost, és nézi (ez a fontosabb) önmaga belső tájait, majd elindul az „időgép”: előre és hátra „kocsizik”. Egyszerre érzékeli a közelit és a távolit, a parányit és a mindenséget. A köznapit, a pillanatnyit a határtalan relációjába állítja, s fordítva: bármilyen messzire kalandozik el térben és időben, mindig visszahozza a közvetlen és személyes való gravitációja. Az írások szerkezetét a filmszerű vágások és az ismétlődő motívumok tagolják. A különféle idősíkok egymásra vetítése a mű drámai hatását fokozza. Íme, egyetlen mondatba mennyi feszültség fér! Az áldozatnak kiszemelt nagynéniről olvassuk a gyilkosság reggelén: „Még tesz-vesz a szobában, felemeli a Népszabadságot és a Veszprémi Naplót; holnaputáni számukban róla fognak írni."

Csányi László esszéprózát ír, nem a cselekmény, a jellemzés, hanem a gondolat öröme és szépsége izgatja. A cselekmény fordulatai, az utazás jelenidejű képei között tartalmas elmélkedéseket olvashatunk a szépségről és a múlandóságról, Monteverdi operájáról, a Poppeáról, a vidéki létről, az írásról, a költészet gépesíthetőségéről, a szabadság dilemmájáról, a tökéletességről, a minőségről, a

65

5