Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Tüskés Tibor: Meglepetés és bizatás: Csányi László - Szekszárdi napló
boldogságról, az erényes cselekedetről, az életről és a halálról, a művészet sorsáról, a térről és az időről. Bármilyen elgondolkoztatóak, szellemesek, érzékenyek ezek a filozofikus részek, az írások igazi erejét ott érezzük, ahol az író alakokat formál és környezetet jellemez (például Tolnay Károlyt, Takáts Gyulát, a háború előtti Tapolcát stb.), vagy ahol a cselekmény, a „mese”, a valódi epika erejét hagyja érvényesülni. Csányi okkal mondja választott műfaját, az esszét a „gondolatok történetének”. Bizonyára e jelleg fokozására dúsítja föl írásait az átvett, kölcsönzött műveltséganyaggal, az idézetek, hivatkozások, utalások sokaságával. De szándéka egy idő után visszájára fordul. Amennyire örülünk kezdetben a Dantemottónak, Schopenhauer, Nietzsche, Hegel nevének, az Illyés Gyulára, Csorba Győzőre, Saint-John Perse-re történő hivatkozásnak, később épp annyira fölöslegesnek érezzük a hivatkozásoknak és a különféle olasz, latin, német, francia nyelvű idézeteknek ezt a bőségét. Egy idő után már nem segítik, hanem elfödik az írói gondolatot és szándékot, s valamiféle gyöngeség, bátortalanság látszatát, az irodalmiasság hatását keltik. Még a hasonlatban is költőt idéz: „egy középkorú férfi, aki nevemet viseli, elindul a vidéki napilap szerkesztőségébe, mint Dsida fenő versében Amundsen kortársa”. A Szekszárdi naplónak hangulati varázsa, atmoszférája, zenéje, erőteljes érzelmi töltése van. Ezt érzékeny, hajlékony stílusával, mondatainak építkezésével, a bővítményekben, fölsorolásban, ismétlésben gazdag körmondatokkal éppúgy kelti, mint a gyilkosság történetének látszólag szenvtelen, hűvös előadásával, vagy azzal, hogy önmagáról harmadik személyben beszél. Az erőteljes érzelmi hatás igazi forrása azonban az író, a vidéki napilap szerkesztőségében dolgozó „öregedő férfi” életszemléletében rejlik. Ez a szkepszissel, nosztalgiával, rezignációval átitatott világlátás ellentétes elemeket, reményt és reménytelenséget olvaszt magába: „az ember sorsa valójában reménytelen” — olvassuk a kötet egyik helyén; míg másutt: „soha ne adjuk fel a reményt”; a harmadik helyen, saját elmúlására gondolva, egyetlen mondatba foglalja ambivalens érzéseit: „csak annyi időm legyen még, hogy illően megköszönjem a visszahozhatatlant, a szépséget és az örömöt, a gondolatot és a szerelmet, azt, amiért kozmikus reménytelenségében is érdemes volt.” Csányi László — talán túlzott szerénységgel? talán büszke kihívással? — illeszti könyvének címébe a „szekszárdi” jelzőt. Ezzel mintegy arra sarkall, hogy könyvének méltatása kapcsán végül külön is szóljunk arról az emberi-írói magatartásról, „modellről”, amit — jobb szó híján — Csányi-jelenségnek is nevezhetünk. Mondottuk: Csányi László három évtizedes újságírói munkából, vidéki „névtelenségből” lépett elő szép és tartalmas, elgondolkoztató és gyönyörködtető könyvével. Csányi önmagának is, másoknak is föltetette a kérdést: lehet-e Szekszárdról (Tapolcáról, Makóról, Sátoraljaújhelyről, Pécsről, Kecskemétről stb.) Firenzére, Wittenbergre, Európára látni? Az író saját sorsával és művével válaszol rá: igen, lehet látni. Csányi érzékeny vonalakkal fölvázolja a magyar kisváros (az 1945 előtti Tapolca, a mai Szekszárd) társadalmi rajzát, a vidéki élet mozgásrendszerét, megmutatja a környezet, a munkahely visszahúzó erejét, de azt sem tagadja el, hogy egy vidéki lap redakciójából a világra lehet látni, és gyarló kéziratok papírhalmai közül a csillagokig lehet nyújtózni. Igen, van kis-66
