Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Laczkó András: Emberformáló szeretet: Illyés Gyula - Sarjúrendek című verséről

A dinamizmus rögzíthetetlenül sodorja a dolgok és a jelenségek közötti új és látványos, fontos tartalmakat hordozó, s a képzelet útján követhető összefüggések leírásához. Mondhatnók, hogy mindössze egy érzékcsalódás: a réten hirtelen úgy lépdel a költő, mintha vízen járna. De mégis elfogadjuk, már-már természetesnek vesszük, mert a képzelet játéka magávalragadó. Meg azért is, mert a motívumok tisztán épülnek egymásra: a hullámaival gyűrűző tenger az első szakaszban háttér, távlat, mintegy ellentétezi a rét addigi nyugalmát, s egyben előkészíti a következő részek képeit. Ezek pontos egybekapcsolása mellett a versélmény mögöttes területein munkáló gondolatok, szándékok felvillantása ugyancsak szigorú rendet igényel. Ha szemügyre vesszük az első strófa záró motívumait, a „szép változás”, „titkos ébredés” önmagukban, a szövegkörnyezettől függetlenítve a természetre vonatkozhatnak, de ha egymásraépítettségiikben követjük az elemeket, kiderül, hogy a „szép változásra" ébredés jelentésrétegei közül itt az emberi, az emberre vonatkoztatható a leglényegesebb. Az, hogy térben — a lekaszált réten — és időben — önnön múltján át — az emberekhez lépdel a költő:

Habról-habra úgy közelgek életem e percein felétek mint könnyű-léptű Krisztus fudea vizének átlátszó kék habjain rég

A földről ím mitikus, csodás magasságokba emelkedett a vers. A fölívelésnek van néhány jellemző sajátossága. Látjuk az idézett részletben, hogy egybejátszik a tér és az idő, az előbbivel világosítja meg az élet múlandóságát. A képátvitellel teremtett tenger (vagyis a sarjúrendek) habjai megszámlálhatatlanságukkal alkalmassá váltak arra, hogy az élet időfolyamának kis egységei legyenek. Olyanokká, amelyekben nem a múlandóság mérése, sokkal inkább a cselekvés, a tett elsődleges fontosságú. A versindító impresszióból következő mozgás nem lehet más, csak az, hogy a költő átlépdeli a levágott sarjúrendeket, s eközben — a képzelet játékának belső vetületeként — újraéli mindazt, amit tett az emberekhez, útrabocsájtó közösségéhez való visszatérése érdekében. A fölívelés teremtette meg egyik legtalálóbb jelképét Illyés addigi költői termésének. A holdfény világánál hullámot vető sarjúrendeken, amiként Jézus a judeai vizeken, közeledik egyre az emberekhez, s amíg arcán a béke és a lappangó szeretet gyermekmerészsége leng, úgy képzeli — jegyezte meg egy kritikusa —, hogy „fölinduló dagály tetejében egy süllyedő világ fölé száll magas küldetésben”. A kép csodás motívumaival is egyszerű, világos kontúrokkal rajzolt. Nem a hasonlítás kapott hangsúlyt, hanem az így kifejezett tartalom, amely szerint a közelebbkemilésért áldozatra kész és önmagát elhivatottnak érzi-turf.ja az embereken segítésre. A keresztény mítosz csodájára hivatkozás így csupán képi előkészítése annak, amit azután a vers második szakaszának befejező részében mond: azért közéig, jön, mert hoz valamit, ami tapasztalásai szerint hiányzik, s amire nélkülözhetetlenül szükség van:

27