Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Laczkó András: Emberformáló szeretet: Illyés Gyula - Sarjúrendek című verséről

.............kiben bizalom van

száraz lábbal jár majd az új özönvíz-habokban.

VÁTESZ SZEREP? A Sarjúrendek születése körül írta prózában, hogy az akkori „fiatalok” többsége, „ba őszintén szólhat, magát legalábbis szocialistának vallja”. Majd úgy folytatta, hogy erőteljes a poétái termésben az ,,individuális szocializmus” gondolata, amellyel az alkotó önmagát és csakis magamagát akarja megváltani. Ettől határolta el lírikusi énjét, s hogy ennek a költemény szempontjából milyen nagy a jelentősége, azt a negyedik versszaktól láthatjuk: „földből lett nép, kelj fel” — hívja fölnevelő közösségét.

Az első sorok olvastán persze ez az összefüggés nem annyira szembeötlő. Kezdetben természet- vagy tájleíró versnek is vélhetjük, hiszen az időt és a helyszínt pontosan közli a költő. Nyári, holdsütötte éjszaka a mezőn. Az éjjeli időpontnak többrétegű tartalma van. A holdfény, a tompított ezüstös világítás sejtelmes nyugalmává teszi a mezőt, mintegy lehetőséget, alapot teremt az átalakuláshoz, az ébredéshez. Ugyanakkor az éj és a nyugalom alkalmas az elmélkedésre. A versbeli kettősséget, amit vehetünk jelképszerűségnek, távoli dolgok metonímikus egybefűzésével érzékeljük. Illyés — mint szó volt róla — a hold fényében látott sárjúrendekhez a tenger látványát társítja, méghozzá a hangulat jelzésére és a kifejezendő gondolatok előkészítéseként - a legyőzött tenger képét. A valóságos környezet sejtelmessége és az impressziókhoz kapcsolt hasonlat, a képzelet mozgása belső szorongást váltott ki: „Az alvó, meg-megzizzenő / hullámokat elfogódva lépem.”

Illyés első két kötetében világosan kivehető, hogy takarékosan bánik a szavakkal. A Sarjúrendek kötete és verse egyaránt meggyőző adalék arra, hogy nyelvében akkor a lengő, szárnyaló, emelkedő motívumok dominálnak a szilárdabb rétegek felett. Említettem már, hogy a stiláris szépséget a képzelet, s nem a hangzás, nem különleges szólelemények teremtik meg. Innen nézve érződik igazán a jelentősége annak, hogy a költemény negyedik sorában „legyőzött” tengerről ír, a következőkben pedig „alvó" hullámokról. Szükségtelen talán a két szó tartalmi különbségét részletesen taglalni, de azt meg kell említeni, hogy a „legyőzött” befejezettségével szemben az „alvó” állapotban lehetőség rejlik az ébredésre, illetve az ébresztés meghallására. Az érzékletessé tett, csaknem zavartalan nyugalmat a léptektől megzizzenő sarjú teszi feszültséggel töltötté. Ez az indoka a szorongásnak? Nem. Többről van itt szó. A megragadott pillanattal a természet titkainak közelében érzi-tudja magát a költő, s ez a változás előtti nyugalom, az átalakulás kezdetének impressziója lendíti képzeletét: „Köröttem szép változás van / titkos ébredésben”.

Az emelkedés a csoda, a vízió irányába elindult. Mint egy varázsütésre, megváltozik a környezet. Csak föl kellett emelnie szemét, hogy a sarjúrendekből tenger legyen, s a hullámzó habokból percnyi időperiódusok. A varázslatos csoda — Németh László találó szavai szerint — abban is észrevehető, hogy Illyés alatt nem tud megállni a talaj és ő maga sem maradhat mozdulatlan: „hullámzik alatta a vers, s ő a hullámokon jár, hol azért, hogy lecsendesítse őket, hol azért, hogy felszítsa.”

26