Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 4. szám - Csányi László: Martyn Ferenc példája
lását is: „A magam részéről azokat az embereket szeretem, akik mindent feláldoznak a gondolatért.” Rippl-Rónai életét „egyedül a munkának eltervezett létként” jellemzi, de azt hiszem, ezt elsősorban róla mondhatjuk el, s személyes megjegyzés kívánkozik ide: hosszú barátságunk évtizedei alatt mindig a következetes munka alázatában láttam, ami nem megadás volt és kiszolgáltatottság, hanem a szolgálat örömteli felismerése, élet és mű egymást építő derűje. Csak így érthető meg, hogy külső sikerektől függetlenül, vagy éppen azok ellenében, évtizedeken át állt festőállványa előtt vagy hajolt rajzpapírja fölé, akkor is, midőn az értetlenség megmosolyogta képeit, s akkor is, amikor már a mű vallott mestere nevében. A teljesség a titka, vagy inkább azt kellene mondanunk, hogy az emberileg elérhető teljesség titkát élte át. Természetesen Rippl-Rónai műhelyében kezdődött, ebben a Kaposvárra telepített École de Paris-ban, s talán az ugyancsak kaposvári Vaszary János példáján láthatta, hogy a francia eredményeket itthon miként lehet könnyen és kockázatmentesen kamatoztatni. De a fiatal Martyn számára, aki 1926-ban érkezett Párizsba, Cézanne és az impesszionisták már csak a történelmileg igazolható forrásvidéket jelenthették, s az Abstraction-Création forradalmár lelkesedése sem lehetett a végső megoldás, csak állomás — fontos állomás — azon az úton, mely saját céljai felé vezette. Mindig a következetesség kikezdhetetlen türelmével dolgozott. Az ötvenes években egy festő-szemtanú mesélte nekem, hogy együtt volt vele a mecseknádasdi művésztelepen. A titokzatos iránti megvetéssel mondta, hogy Martyn egész nyáron egy maga elé tűzött szarvasbogarat rajzolt. Lehet, hogy nem pontosan így történt, de szívesen elhiszem. A megfigyelés konoksága, a bonyolult forma kimeríthetetlen lehetőségének tisztelete Martyn számára olyan természetes örömöt és magától értetődő feladatot jelenthetett, hogy úgy éreztem, üres fontoskodás lett volna, ha mentegetni próbálom az érteden festő előtt, mert gunyorosnak szánt megjegyzése épp azt a mestert idézte, aki a poéte impeccable megingathatatlan hitével állja az idő tekintetét. Az Abstraction-Création nem alkalmi kirándulás volt számára, a lehetőség iskolája, hanem — reneszánsz mesterek példájára — az ábrázolás kiterjesztése az elmondhatatlanra, arra, ami tapasztalaton túli voltában is valóság. Közbe kell vetnünk, hogy a fizika, összes filozófiai konzekvenciájával, mely addig beérte az érzékelhető, kodifikálható tényeivel, ekkor lép ki az empíria kézzelfoghatóságából, olyan lehetőségeket tárva fel, melyeket a tőle független, de vele párhuzamosan jelentkező művészeti törekvések is kutattak és igazoltak. Kállai Ernő panteista ihletésű tanulmánya a természet rejtett arcáról a mindent egybefogó, esztétikailag is értékelhető egységre figyelmeztetett, de valójában — s Martyn művészete mindenképp ezt példázta — már másról volt szó. Martyn ha gondolt is kezdetben a természetből kikövetkeztethető elvont formákra, amit korai munkáiban némiképp az expresszionizmus is színezett, már párizsi korszakának elején eljutott a művészet végső próbájához, mely nem „ábrázolni” akar, sem a szó akadémikus, sem megjelenítő értelmében, hanem tényeket, rejtett öszszefüggéseket közöl, „megelevenítő szellemként”, abban a kifejezhetőség határán lebegő formában, ahogyan Szent Pál sejteti az utolsó Ádámot. 9
