Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 1. szám - Laczkó András: Emberformáló szeretet: Illyés Gyula - Sarjúrendek című verséről

Űjra hangsúlyozni kell, hogy a kompozíció és a forma egyik lényeges eleme a versbeszéd emelkedettsége. Csak alaposabb vizsgálódással tűnik elő bizonyos kevertség, az, hogy a költő még nem teljesen ura a vállalt formának. A vers ritmusát jambus adja, ugyanakkor vannak hangsúlyosan tagolható sorok ('„Körötted szép / változás van”). Rímelésében többször előfordul a (már Csokonaitól kifogásolt) ragrím, illetve épp a fentebb idézett szakaszban a szóismétlés.

A költemény egészének szerkezete aszimmetrikus (bár a korai változatokban világosan elkülönül az impresszionisztikus keret). Az ív csodától csodáig emelkedik, s így az első szakasz szerepe mindössze az ehhez szükséges indító alapra korlátozódik. A következő három szakaszban nem csupán a küldetés felismeréséig jut el, hanem már-már konkrét szerepet szán önmagának. Majd önnön példájával fordul másokhoz, a követést sugallva, illetve a véglegesült változatban felszólítva arra.

A forma és a szerkesztés kevertsége, nem harmonikus volta jelzi, hogy a Sarjúrendeknek műfajilag is kettős vonása van; az érzelmek dalszerű áradásától a tettre serkentő gondolatiság irányába halad.

BIBLIKUS MOTÍVUM. Metonímikus kapcsolatteremtés, illetve erre alapozott hasonlatok leírása az első sortól megvan a Sarjúrendek ben. A második versszakban a legtermészetesebben adódik így a bibliai történetre való utalás. Több változata ismert a csodás eseménynek, amely szerint Jézus tanítványai bárkába szálltak a Tibériás tavon, s már eveztek húsz-huszonöt stádiumnyit, amikor látták, hogy mesterük a vízen járva közeledik a hajóhoz. Megijedtek tőle, de ő bátorította társait: „Én vagyok, ne féljetek!” Van azonban a történetnek egy bővebb változata is, amelynek elemei sokkal inkább figyelembe veendők a vershez. Az idézett mondat elhangzása után Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen.” „Gyéréi” — felelte. Péter elindult, de az erős széltől megijedt és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram ments meg!” Jézus segített neki, de kérdőre vonta: „Te kishitű, miért kételkedtél?”

Erre a részletezésre nemcsak azért van szükség, mert a versben majdnem azonosítása történik meg a költőnek és a könnyű-léptű Krisztusnak. A hasonlattal nagy mértékben kitágította az impresszív indítással befogott időkeretet. Az őridőktől eredeztetvén az emberszeretet iránti vágyat, a béke igényét. Ez nyilvánvalóan hozza magával, hogy a másokért feladatot vállaló lírikus énnek hasonló vagy inkább ugyanolyan terheket kell viselnie, amilyeneket a bibliai történet hősének. Teljesítenie kell azokat az eszményi célokat, amelyeket a példa nyomán magára mért. A hasonlat azután hirtelen megszakad, a költő visszatér önnön idejébe és most már ez válik dominánssá. Közvetlen élmények és nem históriai mélységek, majd a jövő vonzzák figyelmét. Ügy tűnik, csak költői fogás, kereteket tágító eszköz a szerepe a motívumnak. De amilyen váratlansággal megszakította a bibliai elemek felidézését, oly szükségszerűséggel tér vissza hozzájuk a vers lezárásában. Ennek egyik oka, hogy a Sarjúrendek korai változataiban szerepel a csoda. Ennél lényegesebb és fontosabb a másik ok, a bizalom, a cselekvésbe vetett hit előtérbe kerülése az utolsó versszakban. Itt világítódik meg, hogy a biblikus motívum elsősorban nem csodás rétege miatt, hanem azért szerepel, mert a költő az ismert történettel (példával) mondja ki, hogy nem szabad kételkedni, hiszen:

25