Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Csata az elmúlással” - Csorba Győző önéletrajzi költeményéről

ban megidézett jelenhez, „amidőn ölembe / búinak parányi lányaim, s erőtlen / karjukkal nyakam átfonják.” És a lehetséges jövőhöz: „Siratnám, / siratnám őket én is ha felőlem / rendelés lenne, ha magukra hagynám, / ha árván hagynám őket, jóllehet / eddig megóvtam mindenekfelett.”

Az Ocsúdó évek időszerkezetében mindhárom idősík szerepet kap, s ezáltal a lírai emlékezésnek egy egészen sajátos, modern formája valósul meg. Csorba nemcsak azt mondja el, ami gyerekkorában megtörtént, ami akkor érvényes volt, hanem azt is, hogyan látja a múltat, hogyan hatnak az egykori események a jelenben. A hajdan látott képet mai ismereteivel szembesíti. Emlékeit a gyermek és a férfi szemével látja egyszerre. Alakjainak jellemzéséhez mai látásmódját is hozzáadja. A férfi tudatossága a legváratlanabb helyzetekben rántja vissza az emlékezőt. Apjáról írja: „Egyszer már-már Amerikába csalták,/ (ha elmegy — furcsa gond — lennék-e én ma?)” Van, ahol így, zárójellel hívja föl a figyelmet az időbeni váltásra. Van, ahol ugyanazon mondaton belül tér át más idősíkra. Gyakran használt és a versmondatot mellérendelő viszonyra tagoló, párhuzamos időhatározói: „akkor—most”, „akkor—aztán”, „akkor—később”, „akkor—ma is”, „akkor—azóta”. A költemény időszerkezetét egyszer-egyszer a jövő felé is kitágítja, s holnapi önmagát idézi meg az emlékező. Múlt, jelen és jövő művészi egybemontírozása teszi drámaian súlyossá például az apa halálának a leírását: „Előbb föltették magos ravatalra / majd mélybe dugták, s ráömlött a föld. / Meleg volt, s menthetetlenül hideg lett, / védelmezett, s azóta egyre üt, / hűtlenné vált, holott hűségre termett, / velem járt, aztán utamba feküdt: / nem bírom többé soha kikerülni / nem is próbálok tőle menekülni.” — Talán abban is van valami jelképes, kabalisztikus vonás, hogy a költemény éppen 123 strófából áll. Ha elemeire bontjuk a számot, a növekvő számsor — 1, 2, 3, — mintha éppen ezt az időbeli folyamatosságot, az idősíkok egymásba úsztatását, az emlékezés végtelen folyását jelképezné.

A mű jelenidejűségét az elbeszélő részekhez, a külső eseményekhez fűzött gondolatok és érzések mélyítik el. Az emlékeket kísérő lírai reflexiók mindig a jelenre utalnak, a költő mai nézőpontjából fogalmazódnak meg. Ugyanakkor e gondolati elemek a történés elbeszélésébe, az epikába, a gondolati líra elemeit szövik. Csorba azt a filozófiát szereti, mondja, amiben költészetet talál, saját líráját viszont gondolati-filozófiai elemekkel gazdagítja. Az Ocsúdó években gyakran vált hangot, az elbeszélés fonalát, az emlékezést elmélkedéssel szakítja meg, s az epikus leírásba gondolati általánosításokat, magyarázatokat kever. Logikai asszociációi egy gondolkodásra, önelemzésre mindig kész elme bizonyítékai. A lírai reflexió, a gondolati készség, melynek jelenlétére már korai verseiben fölfigyeltünk, az Ocsúdó években igen fontos szerepet kap. Van, ahol a valóság fényeihez fűzött általánosításként jelenik meg („Nem csupán éhezés, ruhátalanság f a szegénység — örök békétlenség..van, ahol a jelenség magyarázatát tartalmazza („Mert sokan éltek még nyomortanyákon. . .”). A lírai reflexió az egyik helyen premissza, a szakasz élére helyezett kiindulás, amely a konkrét élmény leírását bevezeti („Játszani igazán csak a szegény gyerek tud. . a legtöbb esetben azonban a valóságdarabból leszűrt bölcsességként, a strófa utolsó két sorában fogalmazódik meg („Boldog, ki másra tudja bízni sorsát, / de áldott, akit másért fűt gonoszság.”) A szakaszoknak erre a kadenciaszerű zárására a vers-46