Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1980 / 3. szám - Tüskés Tibor: „Csata az elmúlással” - Csorba Győző önéletrajzi költeményéről

forma, a strófák rímképlete is csábít: a kétszer négysoros, keresztrímű sorokat két, párosán rímelő sor fejezi be. A versszakok egyharmadában az utolsó két sor új gondolati egység, új mondat, és igen gyakran egyúttal valamiféle gondolati reflexió megfogalmazása. Az elmélkedő részek néhol oly terjedelmesre duzzadnak, hogy versszakokat töltenek meg. Ezekben főként a költő műhelygondjai kapnak szót: érzi vállalkozása reménytelenségét; tudja, hogy torzít a szó és felejt az emlékező, mégis meg kell formálni emlékeit; a valóság és a költészet ellentétén tűnődik; azt vizsgálja, mi kényszeríti szólásra; ars poeticát fogalmaz. Nem hallgathatjuk el azt sem — amire egyébként a korabeli kritikák is rámutattak —, hogy ezek az általánosító, elmélkedő, önelemző részletek nem mindig illeszkednek elég szervesen a mű egészébe. Vagy túlzottan leegyszerűsített, lecsupaszított, már-már jelentés nélküli igazságok (például: „hasznos megállni olykor”, vagy — ugyanabban a szakaszban! — minden ember meghal, illetve alig másképpen: „Aki elhagyja szülője ölét, a halál fia”, vagy „minden ember lelke mélyén gyermek”); vagy tanító ízük miatt ütnek ki a vers szövetéből (például ahol maga magyarázza a költeményt — többször is — magában a versben) j

Az Ocsúdó évek legfőbb művészi problémája a különböző idősíkok jelenléte, valamint az elbeszélő, a lírai és a gondolati elemek egymásmellettisége. Csorba az alakítás legváltozatosabb eszközeivel oldja meg a három idősík egybefogását, a múlt, jelen és jövő állandó szembesítését, egymásba játszását, valamint az önálló részek finom, belső összekapcsolását. A művészi koncentráció, a drámai tömörítés legfontosabb eszközévé az ismétlést teszi. Ismétlés, az írói cél és a téma kétszeri fölmutatása fogja keretbe az egész művet. Több helyütt refrénszerű strófakezdő vagy strófán belüli, esetleg több szakaszra kiterjedő ismétlés kapcsolja össze az egymás után következő szakaszokat. Ezek az ismétlések erősítik a mű részeinek szerkezeti összetartozását, s átvezetnek egyik részből a másikba. Ismétlés fűzi össze az alábbi strófákat: I—II., IV—V. (itt belső sorismétlés is nyomatékosítja a kapcsolatot), XIV—XV., XXIV—XXV—XXVI—XXVII— XXVIII., XCIX—C„ CXIX—CXX— CXXI. Az ismétlés sajátos és szép példája, amikor a strófakezdő sorok négy szakaszt ölelkező formában (ABBA) fognak át: CV—CVI—CVII—CVIII. Az ismétlés érzelmi töltését fokozza, ha kérdő tartalmú mondattal kezdi az egymást követő szakaszokat: XXXIII—XXXIV., LX1 —LXII—LXIII—LXIV—LXV.

Csorba kerüli a harsányságot, a felszólítást, a parancsot (felkiáltójel igen ritkán fordul elő a műben), viszont annál sűrűbben él a számonkérő hangsúlyú kérdéssel. Versmondatai nyugodt ritmusúak, tagoltak, áttekinthetők. A tízsoros szakaszok gondolatilag és nyelvileg zárt egységek, s a rímképlet a mondattagolást, a gondolatmenetet is többnyire megszabja: a keresztrímű négy-négy sor csaknem a strófák felében (pontosan 44,7 százalékában) mondattanilag is elválik egymástól, s az ötödik sor új mondatként kezdődik. A mondatok legfontosabb építőeleme a nominális és verbális fölsorolás. Egyformán szívesen él az egész részeinek megnevezésével {„idegeim, agyam, csontom, húsom, vérem”), a mellérendelő fogalmakkal {„színek, hangok, illatok”, „vízimalom, füzes, töltés, kubik, állatok”), az ellentétes jelentésű igékkel {„bízott, csalódott, gyűlölt, szeretett”, „hall... nem hallhatja”, „kérdez ■.. nem kérdeztem”, „ásítoz ... tölt meg”, „szédít, szorongat, állni torpaszt, kerget”). Csorba mestere a nyelvnek, a költői

47