Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Gál István (közli): Babits három Dante-miniatűrje
föl először, s ebből a távolból visszhangozzuk őket, tűnődve és magyarázgatva, mint egy ködös orákulumot. Való-e nyilvános előadásra ily nehéz és bonyolult költemény, mely még az elmerülő, magányos olvasót is szinte soronként megállítja, s szüntelen újraolvasásra kényszeríti? Ezt lehetne talán kérdezni, de a valóság az, hogy Dante versei hatszáz év óta apadhatatlanul zengenek az előadótermek dobogóin, noha igazán nem valószínű, hogy valaki így hallomás után, maradék nélkül megérthetné, vagy veszteség nélkül követhené őket. De az orákulumnak nem csak értelme, hanem zenéje is van, s a zene tiszta ott is, ahol az értelem homályos. S ez a nehézség és homályosság nem csorbítja a szent költemény szuggesztív hatását: inkább még nőtteti, mint a köd a lámpások fényét az utcán. Ki gondolná, hogy Beethoven valamely nagy szimfóniáját első hallásra megérteni és követni bírja? De érzése támad nagyságáról és szépségéről, és ez elég. Azért nem is akarom Önöket fárasztani azzal, hogy a következő verssorokat betű szerint megkommentáljam. Dante nevét hallva rendesen pokol örvényei és lángjai merülnek föl a fantáziában. Az a jelenet, amit én akarok most bemutatni, egészen más színekből szövődik: mert ez a jelenet az, melyben a mennyei Beatrice először megjelenik, mintegy ég és föld határán, leszállva az üdvözültek magas otthonából, hogy a csillagos szférákba emelkedő költőt fogadja. Dante akkor már megjárt minden poklot és purgatóriumot, végiggyötrődve a földalatti tölcséreken, s a Tisztulás hegyének fáradságos erkélyein: ez volt a nagy kerülő melyen eltévelyedett lelke visszatalálhatott az Istenhez. Eddig Vergilius vezette őt; de itt már a pogány Vergilius nem mehet tovább, mert az emberi tudomány és művészet tehetetlen egy bizonyos határon túl. Itt mennyei vezető kell, s az maga a szerelem, azaz Beatrice. A túlvilági vándor a Purgatórium-hegy tetején áll, ahol a Földi Paradicsom varázskertje virul, az a kert, ahonnan hajdan Éva anyánk száműzetett. Innen már csak egy út van: fölszállni a csillagok magasságaiba! S itt már csak egyetlen tennivaló: elfeledni a föld szennyét és sarát, s megszabadulni a bűnök rosszízű emlékétől! Ezen a kerten a mesés Léthe vize foly keresztül, s a parti virágok közt ott ül már Mathilda, a titokzatos hölgy, aki majd a sokat gyötrődött lelket lemeríti és megitatja. De nem addig amíg meg nem látja Beatricét, s teljes bűntudattal nem néz szembe annak, aki ellen vétek minden, ami e földön igazán vétek: a mennyei szerelemnek! Túl a folyón, a különös kert gyepén egy apokaliptikus körmenet vonul. . . Elől a hét szimbolikus gyertyatartó halad, egy túlvilági Göncöl, mely talán a Szentlélek hét ajándékait jelenti; de ki tudná itt a jelentések szövevényét simára oldani? A gyertyatartók után és a gyertyaláng hátrahúzódó fénycsíkjainak mennyezete alatt 24 éneklő vénember jön, az Ótestamentum szentírói; azután az evangélistákat jelképező négy hatszárnyas állat; s ezek mögött az Egyház szekere, melyet maga Krisztus von, egy Griff alakjában, mert madár lévén és oroszlán egyszerre, a Griff is „két természet egy személyben” mint maga a Megváltó. Ki száll ki ebből a misztikus diadalszekérből, mely körül Ó- és Üjtestamentum ünnepel és szolgál? Nem nagyobb és nem kisebb valaki, mint Beatrice, a költő gyermekkori szerelme, mert a lélek legnagyobb és legmisztikusabb vágyódásai, a Vallás és Filozófia legmagasabb sejtelmei mögött válhatatlanul ott van a Szerelem, mely „mozgat napot és minden csillagot”. A szekér mellett az erények nimfái táncolnak négyes és hármas csoportokban, mennyezetére angyalok szórják a virágot; s köröskörül latin himnuszok zengenek, a Szent 11