Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Jegyzetek a paraszti emlékiratokból
parasztasszony, s ha elbeszél, mit akar elmondani. Tudja, hogy enélkül a „nagy sztori” nélkül Muharosnénak „nincs miről beszélnie”. Ez az élet, tehát ez „a regény”. Az élettörténet, a családtörténet, a falurajz — mindaz, ami másnak érdekesebb, hiszen egy múltba süllyedt világ hiteles dokumentuma — ennek a regénynek értelmező-magyarázó bevezetője csupán. Némiképp általánosíthatunk is: ha egy jó elbeszélő úgy érzi, hogy életének legfőbb tanulsága egyetlen „nagy sztoriba” sűrűsödik, természetesen ezt poentírozza. Azon pedig nincs mit csodálkoznunk, ha a XX. században élő embernek — nemcsak a magyar parasztnak! — az emberléptékű környezet és a reménytelenül beláthatatlan „nagyvilág” kényszerű találkozásaiból teremtődnek a sztorijai. * * * Már megállapítottuk, és elismerő hangsúllyal, hogy a ,,Parasztregény” írója nem vállalta a rokonságot a „paraszti emlékirattal”. Pedig kiválóan ismeri — ahogy minden néprajzosnak, történésznek ismernie illik — és becsüli is, szorgalmazza is ezt a műfajt. Amikor még néprajzosként dolgozott, ő állított» össze az önkéntes néprajzi gyűjtőknek egy praktikus emlékeztetőt (ún. kérdőívet), címszószerűen részletezvén, hogy miről is írjanak azok az idős parasztemberek, akik élettörténetüket, tapasztalataikat akarják papírra vetni — pályadolgozat-készítési szándékkal. Vagy éppen azért nem vállalta a rokonságot, mert túlságosan is ismeri a műfajt? A Néprajzi Múzeum természetesen nem azért szorgalmazza, segíti kérdőívvel újabb és újabb „emlékiratok” születését, mert irodalmi értékű műveket remél: a régi paraszti életről szóló forrásokat — a tudományos dokumentációt — szeretné gazdagítani. Az eredeti szándék (mely korántsem új kezdeményezés: már az 1930-as években is inspirálta egy-egy néprajzos a literátus parasztembereket a néprajzi érdekű munkálkodásra) az utóbbi évtizedben furcsa gellert kapott. Megnövekedvén a hiteles néprajzi-szociológiai információs anyag iránti társadalmi igény, a néprajzi dokumentumok — néprajzosok inspirálta pályamunkák — egyszeriben esztétikai minőséggé lényegültek, és az érdeklődés fénykörébe kerültek. Természetesen nem mindegyik paraszti emlékiratírót ajándékozta meg a jósorsa (nemhiába kiszámíthatatlan . . .) az „írónak” kijáró érdeklődéssel. És abban sem lehetünk biztosak, hogy a legérdemesebbeket! Ötletszerűek voltak a kiadói döntések — de: inkább csak gyanítjuk, mint állítani merészelnénk. Az Emlékül hagyom .., (Gondolat, 1974.) című válogatás, Berényi Andrásné (Nagy Rozália a nevem, Gondolat, 1975.) vagy Gémes Eszter (.Mindig magam. Magvető, 1979.) önálló kötete kétségkívül tanulságos, a műfajt jól reprezentáló olvasmány — ahogyan megjelent. De ki fogja megmagyarázni a gyanútlan olvasónak — s különösen a maga hasonló könyve megjelentetését ambicionáló emlékiratírónak! —• hogy az eddig megjelentek, s az ezután megjelenendők nem szuverén műalkotások? Csak az fogja megsejteni, hogy milyen mérvű is lehetett a szerkesztői beavatkozás, aki kézbeveszi a Néprajzi Közlemények újabb számait. Itt elolvashat néhány forrásközlés szándékú, nyers-fésületlen emlékiratot. Amint megszokja a helyesírás, a t 29
