Dunatáj, 1980 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 2. szám - Szilágyi Miklós: Jegyzetek a paraszti emlékiratokból
központozás következetlenségeit, a mondatfűzés görcseit, és belefelejtkezik a szövegbe, hamarosan rájön, hogy ezekből á dokumentumokból ugyanolyan esztétikai érvényű műveket lehetne „csinálni”, mint amilyenek megjelentek. Kié tehát az érdem: aki a nyersanyagot szolgáltatta, vagy azé, aki ennek a dokumentumnak a speciális esztétikai minőségét felmutatta? Hanem: aligha van értelme az ilyen zsörtölődésnek. Mert nem az a legfőbb gondunk, hogy az ötletszerűen kiválasztott, és (sejthetőleg) erős szerkesztői beavatkozással közzétett paraszti emlékiratok bizonytalanul, félreérthetően, pontatlanul informálnak egy műfajról. Sokkal inkább az, hogy a műfaj potenciális művelői a „társadalmi megrendelést” figyelik, aminek azonban végképp összekuszálódtak a „szempontjai”. Már a XIX. században is születtek szép számmal ún. paraszti emlékiratok. Megrendelés nélkül, természetesen. A napi praktikum és a történelmi érdeklődés vonzásterében keletkeztek az — olykor generációkon át vezetett, családon belül örökített — „naplók”. Praktikum? Időjárási események, elemi csapások élményeidre, terméseredmények, piaci árak konkrétumai sűrűsödnek bele egy-egy esztendő néhány soros „krónikájába”. Olyan adalékok tehát, melyekre — esetleg — következtetéseket („népi bölcsességeket”) lehetett alapozni. Történelmi érdeklődés? Legrészletezőbbek a családtörténeti adalékok, a falu közvéleményét állásfoglalásra kényszerítő események hírei, s a legszűkszavúbbak, olykor megdöbbentően semmitmondóak az ország, a nagyvilág eseményeiről szóló mendemondák. Még jellemzőbb, ami hiányzik. A magját sem írták le —• mintegy emlékezet-frissítőnek — a szóbeliség teremtette „sztoriknak”; hiába keresnénk a „novellát”, „anekdotát” intonáló mondatokat-félmondatokat. Nem epikus igény szülte a feljegyzéseket: a történeti érdeklődés is az adatokra tapadt. És hiányoznak az életmódról, a szokásrendről szóló néprajzi-szociológiai információk is. Ha csak a valamihez (távoli vidékekhez, a múlthoz) viszonyítás nem vetített egy-egy fénysugarat arra is, ami „természetes”. Kell-e bizonyítanunk, hogy a „társadalmi megrendelés” manapság éppen azt részesíti előnyben, ami eredetileg hiányzott az emlékirat jellegű naplókból, feljegyzésekből? Olyan mértékűek a körülöttünk zajló változások, amilyenekre a történelem során aligha volt példa. Természetes tehát, hogy a paraszti emlékezet „dokumentációs értéke” mind becsesebb lesz. Azzal arányban nő a becse, ahogyan a mindennapi gyakorlat szakít a hagyománnyal; „konzervativizmusnak” ítélvén annak tartalmát is, az életmódnak és a munkának szokásrenddé szervezésére alkalmas formáit is. Kimeríthetetlenül sokrétű, szerteágazó lett az az ismeretanyag, mely már csak — mint egy rezervátumban — a paraszti emlékezetben él. És mindezt az „ismeretanyag” tulajdonosa is tudja: vallani akar! Mondhatnánk így is: megnőtt a múltra emlékezés jelentősége, de lehetősége is. Ugyanúgy, mint minden olyan történelmi korszakban, amikor a benne élők a változások felgyorsulását érzékelték. Tehát (elítélően vagy üdvözölve a változásokat) viszonyítaniuk kellett valamihez. Az ilyen korszakokban szaporodtak meg az emlékiratok. De a mi korunkban először: a paraszti emlékiratok. * * * 30
