Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 1. szám - Pákolitz István: Bögrésdiákok
zakecmeregni. A Bálványosi Mancika, az Imre, meg a Jóska is fölözött engem legalább félfejjel; csupán a legkisebb Bálványosi-gyermek, a Béla volt nálam alacsonyabb egy-két centivel. Viszont éppen a Béla csinált mindjárt megérkezésünkkor egy csúfságos kalamajkát; azon voltam, menten nekiugrok és kipofozom. Az történt, hogy Bálványosi bácsi, meg a néni szépen kezet fogtak a mamával, a Józsinkkal, sőt velem is; ugyanúgy a nagylányuk, Mancika, meg a többi fiúk is, Müller Antallal és Zányi Gáspárral együtt; és akkor az a takompóc Béla mit ki nem eszelt: kezet csókolt a mamának! Méghozzá afféle szeleverdi, flaszteros „keszcsókolom”-mal tetézve idétlenségét. Elképedtem. Mi soha nem csókoltunk kezet a szülőknek, másoknak se, egyedül a plébános úrnak. Nálunk ez nem volt szokás; Béla láthatta, hogy én nem csókoltam kezet az ő mamájának, eszem ágába se jutott ilyen hülyeség. Hát akkor ő mit marhul itt, miért űz gúnyt az anyámból, tetejébe az utcán?! Mert a kézcsók mi más lehetett, mint gúnyolódás? A rohadt helyzetet a terebélyes, mindig mosolygó Bálványosi néni mentette meg: azonmód befelé tessékelt bennünket. Én azonban, megbosszulandó a Béla csúfkodását, egy jó csattanósat odaköptem a cipője orra elé. Sajnos, izgalmamban-mérgemben nem céloztam eléggé, mert ha sikerül, akár egy hétig se kért volna suvikszot a Béla cipője: az én köpés-plecsnimtől fényeskedett volna a Veni Sancte-n Béluci lábbelije. A diákszobát teljesen betöltötték az ágyak. A rövidebb falak mentén egyegy, a hosszabbaknál végével összeért kettő-kettő. Nekem is kiosztották a maradékot, Bálványosi bácsi tréfálkozva kínálta: — Na Pista, ez az egy van még, válogathatsz! A nagyszekrényben kaptam egy polcot, a legalsót, de ez jó, mert kepeszkedés nélkül elérem, ide kell rakni az alsóruhát. A könyvespolc alighanem egy kiérdemesült stelázsi, ami hajdan a Bálványosiék spájzában lehetett; kaptam rajta vagy ötven centis szakaszt a könyveim, füzeteim, tentám-tollam számára. De az utóbbi kijelölés már a szobafelügyelő Müller Antal úr tiszte volt. Müller Antalt az első percekben uraztam, mivel Józsi még annak idején kioktatott: a hetedgimnazistának az ,,úr” dukál. Mikor azonban Müller úr észlelte, milyen tisztelettel urazom, s a többiek kuncognak félszegségemen, mosolyintott egyet és bíztatólag megveregette a vállamat: — Szólítsál nyugodtan Tuná-nak, engem mindenki így hív, és tegezz vissza. Elkélt azonban még három-négyszeri biztatás, míg a szám ráállt a Tuná-ra és a tegezésre. (Otthon a Bors kántor úr fia, aki orvosnak tanult, kedvtelésből, s talán kíméletből is, kántorkodott néha az apja helyett a szombat délutáni litánián. Öt-hat éves lehettem, s mivel volt még néhány perc a beharangozásig, beszédbe elegyedett velem, s alkalmasint tetszhetett neki szembenézős, bátor válaszom, mert váratlanul kezet nyújtott. Megrémültem és nem mertem elfogadni a paroláját: annyira toronymagasan éreztem magam fölött; hiába biztatott, kérlelt, sőt, megintett: a kinyújtott kéz el nem fogadása udvariatlanság és sértés; én meg csak vonakodtam, végül kínomban és zavarodottságomban elszaladtam azzal, hogy mindjárt kezdődik a litánia, be kell harangozni. . . Hát hogy jön ahhoz a harangozó gyereke, hogy a kántor úr csaknem-kész diplomás orvos fiával kezeljen?) 29
