Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 3. szám - Egy tolnai halász mondja - lejegyezte: Szilágyi Miklós
MENNYIT ZABÁLSZ? Az inas kapott csizmát, kapott ruhát és kosztot. Ez vót az inasnak a fizetése. De nemsok kosztot! Mer’ ha kétszer kért kenyeret, vagy háromszor, mán rákiabált a mester: mennyit zabálsz?! Csak annyit kapott, amennyit a mester adott. Egy darabka szalonna — mer’ más nem vót — ez vót a reggeli: szalonna-kenyér. Délután meg hal vót. Este legfeljebb sütöttünk halat. Vagy reggelinél odatettünk a parázsho halat, hogy együnk . .. Különben vadalma vagy vadkörte — amit találtunk. Dehát muszáj vót, ugye, a gyerek éhes. Mindig megjelöltem a kenyeret: egy napra mennyit szabad enni. Dehát sokszor egy vékony szelettel tovább mentem, mer’ éhes vótam. Akkor még egy tálbúi ettünk: mindenkinek csak egy kanala vót és egy darab kenyér vót a tányér. Vettük a halat, rátettük, innen ettük. Minden nap hal vót, de az is beosztva .. . Nem úgy mint máma, hogy: megettük a levest, a hal nem kell senkinek... Most ez így megy! Gemencbe vótam 63-ban — több halat eldobtunk, mint amennyit megettünk. Vót, hogy valakinek odaadtuk, ha éppen arra jött valaki: Nem akar egy kis halat enni? ... Azelőtt csak keszeget főztünk, csak ócsó halat. Vót egy eset, itt a bogyiszlai rébe! Vót négy mester, két inas. Ez a S. — aki még él — meg én vótam az inas. Mer hat ember kell a halászathoz. A patucot nem szerette senki, mer az olyan fekete bélű, dehát azt főztünk legtöbbször: patucot, dévért, meg ilyen keszegfélét. Halunk pedig vót! Na most: sietni kelletett, hogy az ember jóllakjon. Nem vót idő azt a csontot szopogatni, csak: le a húst, dobd el gyorsan! Mindenkinek csak azt szabad vót kivenni, ami előtte vót. Másik oldalra nem szabad vót nyúlni, hogy: azt szeretem, vagy: ezt szeretem . . . F. Anti mester volt ott. .. Egy ilyen kis köcsögét is főztünk; valahogy megdöglött, vagy mittudomén miér . .. Na most: két darab vót még benne a bográcsba, egy patucdarab, az nagyobb vót, a köcsöge meg kicsi, vékony darab. Én kivettem a patucot: ha nem is szeretem, de nagyobb darab, valamivel jól is kell lakni. Eredetileg jutott neki — az F. Antinak — ez a köcsöge. Kivette, azt’ meglátta a kenyeremen a patucot. Aszongya: — Te úgyse szereted a patucot, itt van, cseréjjünk! Elvette a patucot, odaadta a köcsögét. Hát, az csak olyan falat vót. Na — gondoltam magamba — még ezt is elveszik. De akkor a másik mester rászólt: — Nem szégyelli magát? Inastul elveszi a nagyobb darabot? A kicsit meg odaadja... — Hát — aszongya — szereti a köcsögét... Talán még nem is ettem addig köcsögét, azt se tudtam, milyen a köcsöge... De ő is éhes vót, és mester vót! De amikor ráértünk, akkor sütöttünk, az meg vót engedve. Süthetett, amenynyit akart. Mer’ sok döglött is vót, sok belebújt a hálóba, a szembe, ha ki lett húzva, az mán nem vált életre: a kereskedő nem vitte el. Azér’ élt még, de a kereskedő nem vitte el, mert félig meg vót pucolva, mire keresztül húzta az ember a szemen. Az ilyet meg szabad vót sütni. Felbontottuk, a fejinéi fogva felhúztuk egy nyársra, és odatűztük, amikor mán parázs vót. A saját zsírjában megsült a parázson. Sokszor abbúl laktunk jól, mer’ a saját kosztunkból meg a 5 65
