Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 3. szám - Egy tolnai halász mondja - lejegyezte: Szilágyi Miklós
főtt ételbűi nem lehetett. Kapkodni, egy tálbul enni.. . Sietni kellett, hogy az ember jóllakjon . .. A mesterek is így vótak: kiadták a lisztet, kimérték. Pedig hát nem olyan drága az a liszt. Mégse csináltak annyit, hogy jóllakjanak ... Ki vót adva: most ennyit főzöl hat embernek. Ha elfogyott, elfogyott. ANYÁMNAK MEGMARADT A JOG Én akkor — 21-ben — nem inas voltam: az apám helyett vótam. Meghalt 920-ban ... A másik gyerek, az se volt inas, azt is megfizették. Az is olyan idős, mint én, S. Ferenc, még él. Barátom is volt legénykoromba, de akkor elkerült Balatonföldvárra halászmesternek, én meg hajóra kerültem, mer’ a halászoknál nemigen fizettek. Hajón többet kerestem. Apám meghalt, de anyámnak megmaradt a jog. Doktor Isgum olyan rokon vót hozzánk, nagyjából: az édesanyám is Isgum volt, és valahogy rokonságban voltak. Úgyhogy segítettek is, mert hát látták, hogy édesanyám hét gyerekkel van. Segített koszttal is, fával is (mer’ fával is kereskedett az Isgum). És így meghagyta a jogot nekünk, mer’ a szerszám megvolt. Egy V. nevezetű ember dolgozott apám helyett, ennek fizetni kellett, egy segéd volt, azt is fizetni kelletett. Én voltam az inas, ezér nem kellett fizetni az anyámnak ... Én saját kosztomon éltem. Szegény öreganyám sütött hét kiló kenyeret. . . egy kenyeret, az hét kiló vót. Azt be kellett osztani hétfütül, hétfüig. Meg negyedkiló szalonna. Ez vót a kosztunk . . . Namost: az az esztendő letellett, akkor az édesanyámat rászedték, hogy menjen férjhez. Apámnak volt egy öccse. Annak a felesége meghalt, gyerek nem volt, akkor azt rákényszerítették, hogy legyen édesapánk. Halásztunk is vele . . . Dehát megzüllött, mer’ őneki se tetszett: hét gyerekhez beállni! És akkor züllött, züllött, úgyhogy el kellett nekik válni, ö nem akart — mer’ én tudom, hogy úgy kényszerítették őtet is, meg anyámat is — sehogyse akart. És akkor elzüllött: amit keresett, azt elitta. Az én pénzemet odaadta, azt hazahoztam, de ő maga haza se jött, a dombori kocsmában ivott. Úgyhogy semmiféle jótállást nem adott (hogy segített vóna), és akkor elváltak. És mikor elváltak, itt megszűnt a jogunk: a csónakot hazahoztuk, mindent hazarámoltunk. Akkor elmentem Faddra, napszámba, 23-ban, 12 éves vótam akkor. Ott is halásztam, a nagybácsimnál. Apámnak a testvére, leánytestvére, lakott Faddon, azok hívtak halászni. Feles halász vót ő is. A faddi víz a Szupricsé vót, Szemzőé vót, Bartalé vót meg Fehéré; négyen vótak ilyen uraságok. Egyszer vót egy esetünk! Meghalt mán szegény, aki gyúrt; gyúrta a tésztát... Az én nagybácsim nagyon gyorsan tudott enni, nem is rágta a tésztát, csak nyelte ... Nem szólt semmit ez az ember, kifőzte a tésztát. Persze mi, inasok, tüzet raktunk, vizet forráltunk, mosogattunk satöbbi, ami vót az inasok dóga. Leszűrte a tésztát. Néztem én mán a leszűrésnél: Az angyalát, milyen tészta ez? Egybe van, mint a kígyó! Mondom neki: Tóni bácsi, milyen tésztát gyúrt maga? Mi ez? — Majd most nem fog kapkodni az Ádám! — azt mondja . . . Azt az angyalát neki, annyit mérgelődött! . . . Hát nem maradt semmi a kaná-66
