Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 3. szám - Egy tolnai halász mondja - lejegyezte: Szilágyi Miklós
Hétfün lejöttünk... A révész megtanálta a kanalakat, föl vitte... Hétfün megjövünk, elmentünk halászni. Főzünk ... Igen ám, ha lett vóna egy kanál... — Hol vannak a kanalak? — Én nem tudom! . . . Durr, egy nagy pofon. — Hun vannak a kanalak? — Mit tudom én!... Amaz is kapott. Azt mondja a révész: itt vannak a kanalak, lenn hagytátok a Dunán. — Én nem hagytam lent! A másik hagyta lent, mert őneki kellett vóna igazság szerint elmosni. Kapott mindenki egy nagy pofont, mer’ a kanalak ottmaradtak . . . Persze gyerekek vótunk . . . Őneki kellett vóna elmosni, mer’ én tésztás vótam. Be vót osztva, minden munka be vót osztva: ezen a héten ez vót itt, másik héten másik vót itt. . . Aztán így cserélgettük. A segédek is ugyanúgy cserélgették a munkát. Főzésnél is: tésztagyúró vót, halpucoló vót, halfőző . . . Másik héten megint más . . . Hétfütülhétfüig be vót osztva. A munkánál ugyanígy, mer’ aki a léhésbe vót, az az inas, az hordta a vizet, segítette leszűrni a tésztát, az tálalt, odatette a kanalakat, tálat, szűrőt. A tésztás bogrács az övé vót, aki a léhésbe dógozott. Aki a grandiba ült, aki a vizet dobálta, annak kellett tüzet rakni: halas tüzet rakni, tésztás tüzet rakni, fát vágni. A segédeknél ugyanez vót: aki az alsó inat húzta, az főzte a halat. Aki a fölső inat húzta, az főzte a tésztát; gyúrta a tésztát. Ez mindig be vót osztva, mindenkinek megvót a pontos munkája. Az ivóvíz hordás is a léhéses inasé vót, azé, aki a tésztaszűrőre vizet hordott, meg elmosta a tésztás bográcsot . . . Akkor a Dunárúl ittunk, mer a Sió vize mindig szennyes vót. Mindent magunknak kellett csinálni: szerszámot kötni, télen fótozni ... Az inasoknak kelletett segíteni a mesternek hálót kötni; segédet télen nem alkalmaztak. Mindenkinek meg vót szabva, hogy hány darab hálót kell adni abba az évbe. Ha véletlenül annyira elszakadt, hogy nem tudtuk megcsinálni, kelletett egy másikat kötni. Ezt mindig a mesterek állították. Csónakot is, hálót is, minden szerszámot. A doktor Isgum nem adott, neki csak a tiszta fele kellett! A mesterek kapták a másik tiszta felit, abbúl állították a hálót, abbúl fizették a segédeket, abbúl főztünk. Meghát a kiadások, amik vótak. Ezek az Isgumok is tolnai halászok vótak. De az egyik papnak tanult, és mikor a reverendából kilépett, a kalocsai érsektűi bérletbe vette a vizet... A papságot otthagyta, azér lett doktor Isgum, mer pap vót. Kibérelte az egész vizeket, egész Bajáig vót az ő vize. Ö meg kiadta feles halászoknak. Minden héten bejöttek elszámolni: fele lett az Isguméké. Négyen voltak ezek testvérek, ők voltak megbízva: ők voltak a felügyelők. Ök is olyan urak vótak, mint a doktor Isgum — mondjuk — de őnekik kint kelletett lenni... Hazamehettek, amikor akartak, de kint kelletett lenni, amikor a kereskedőnek átadtuk a halat. Ahogy átadtuk, felírták. A jó halat, azt oda kellett adni Kalocsára, az Érsek-uradalomnak, azoknak a bérlője vót a doktor Isgum. Minden héten hetven kiló halat kellett küldeni ingyér Kalocsára. Ez a szerződésbe benne vót. A Gémesi csárdánál raktuk mindig föl. . . Annak mindnek jó halnak kellett lenni, szépnek. Aztán hogy a mesterek ezt a doktor Isgummal hogyan intézték el, azt én nem tudom. Akkor pláne nem törődtem vele: tíz éves gyerek nem tud ilyesmin gandúkodni. 64
