Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 3. szám - Csányi László: Dienes Valéria átváltozásai
De előbb még egy fordulat életében: férje belépett a kommunista pártba. „Azt mondta nekem Pál, hogy megújul a világ és majd valami mást fogunk csinálni, mint az eddigiek. Nagyon örültem, és mindez engem is harcra indított.” A Tanácsköztársaság leverése után Dienes Pálnak menekülnie kellett, s felesége is vele tartott, de útjaik rövidesen elváltak, Dienes Valéria újra Duncan közelébe került, aztán 1923-ban visszatért Magyarországra, míg férje Angliában maradt, ahol kibomlott matematikai lángelméje. Dienes Valéria körülbelül ebben az időben költözik át a Halálfiai lapjaira, abba a kivételes halhatatlanságba, ahol már Szekszárd is bizonytalan álom világ, melynek szereplői csak abban bízhatnak, hogy Babits megmenti életüket a végső pusztulástól. Még én is találkoztam kortárs-tanúkkal, akik kuncogva beszéltek arról, hogy Babits személy szerint kiket léptetett fel világszínpadán, ami a regény megjelenésekor igazi pletyka-téma volt Szekszárdon. A kései olvasó a regény végéhez csatolt megjegyzésből azt hiheti, hogy a költői képzelet népesített be egy rég letűnt, esetleg soha nem volt világot, pedig a kortársi ingerlékenység nem volt alaptalan, mert Babits esetenként sokkal jellemzőbbnek érezte a valóságot, mint amire a képzelet képes lehet, s egyes személyeket a maguk közvetlen létéből emelt át a regénybe, nevüket sem változtatva meg, mint Borzsák tiszteletest, vagy Várkonyi tanítót. Vagy Hintáss — Geiger Valéria — Gittát, aki a széthulló családok fájdalmaiban biztosan haladt a maga választotta úton. A regény Hintáss Gittája, akit Döme bácsi kissé hóbortosnak gondolt, határozott és kiegyensúlyozott, s legföljebb a kisvárosi értetlenségben mondhatja róla az anyja, hogy „néha neki is talány”, pedig csak arról van szó, hogy „nem termett a szerelemre”. Babits mindenen áthatoló tekintete a lényeget látja meg, s megértése rokonszenvet is jelent, ahogy a Hintáss-famíliából és a Halálfiai világából megmenti a jövőnek Valéria-Gittát, s — ki tudja? — talán elismerésként Bergsonért, talán hálából a modell-szerepért, a Baumgarten-díj fényébe is fölemeli. De Dienes Valéria, ha örül is a nem várt dicsőségnek, ami irodalmi beavatást is jelent, nem tud mit kezdeni vele. A Nyugat nyitva áll előtte, most már jog szerint is, de ő újabb szerepre készül. Élete késő alkonyán mentegetőzve mondja, hogy nincsenek művei, s valóban csak tervei vannak, mert aki mohó szellemének foglya, rendszerint keveset ír: nem hódítani akar, hanem birtokolni. S Dienes Valériára még újabb szerep is vár. Azt hiszem, ez az átváltozás a legrejtelmesebb. Fiatalon a kézzel fogható valóságból indult ki, s talán a fellegekben járó apa ellenpéldája is ösztönözte, hogy az egzakt tudományokra építse életét. De a valóság e mentális élményében gyakorlati elemeket is felismerünk, a feminista mozgalom harcosa, aki a Galilei-kör materialista lelkesedésében érzi magát igazán otthon, mert állandóan a társ-keresés, a valahol-levés sóvárgásában él, s a férj, „Pál” is inkább igazolás, hogy nőként is jelen lehet a világban. Mindent magába olvaszt, mindig „jelen van”, s ez a jelenlét egyben distancia is; nem „ott” akar lenni, hanem valahol, Dienes Pál matematikai lángelméje fényében vagy Bergson lábainál, tulajdonképpen mindegy, mert fogékony szelleme számára a jelenlét a befogadás élményét is jelenti. Mindent tud, s Szekszárdon őszintén ámulnak párizsi tudományos sikerei hallatán, bár föl se tudják fogni, de közben mintha Bergson-tól a legfontosabbat, 52
