Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 3. szám - Csányi László: Dienes Valéria átváltozásai
az intuíciót nem tudná ellesni, pedig ismeri a fogásokat, csak az ő szavára a bűvös dobozból nem szállnak ki a galambok. Apja nevét is megtagadja, s valószínűleg nem is erkölcsi okokból, bár egy züllött vidéki lapszerkesztő, majd később zugügyvéd nem a legjobb ajánlólevél a mindenséghez, de most is a férj szélárnyékába húzódik, mintha arra gondolna, annak biztosan sikerül. Sikerült is, „Pál matematikai munkássága világszínvonalon is élenjáró”, írja Bergsonra emlékezve, s a fordulat nagyon éles: „Életvégi meglátásait verskötetben, angol nyelven adta ki. Még éppen elfért az éveiben, hogy a benne rejtező költő is elárulja magát.” Az emlékezés ördögi köre: Babitsra más fény esik, éppen Dienes Pállal kapcsolatban: „Matematikus benne a művészi gond, az eltúlzástól való szabadkozás, a mértékek fegyelme, a fogalmi tisztaság, a le nem tévedés a gondolatfonálról — és ha itt töltött volna még egy-két évtizedet, ez a vonása alkothatta volna meg élete szintézisét.” Fogalmam sincs arról, hogy milyen költő volt Dienes Pál, de azt Dienes Valériának sem hiszem el, hogy „Mihály elment a megfelelő konklúzió nélkül”. Dienes Valéria „konklúziója” egészen más volt. ö is versekkel búcsúzott, mint férje, de fiatalkora matematikai-filozófiai alapjaira egészen más felépítmény került, olyan, amilyenre korábban valószínűleg ő maga sem számított. Bergson napja nem halványult el hosszú élete utolsó évtizedeiben sem, sőt minha az intuition pure, vagy pontosabban, amit erre épített, ekkor térítve el végképp fiatalkora eszményeit, mintegy magára vonatkoztatva, hogy csak változó állapotok vannak, s az hőmmé d’action, akit Bergsonban ünnepelt, megfordítja mestere képletét s megpróbálja, hogy „a fogalmak merevségével rekonstruálja a valóság mozgékonyságát’”. Amennyire megállapítható, a keresztény középkor dogmarendszeréhez kanyarodott vissza, amit Teilhard de Chardin — akit fordított is — oldottabb katolicizmusa színezett. De azért jobbára csak találgatásokra vagyunk utalva. Alkalmi nyilatkozataiból sejtjük csupán, hogy rendszere, az evologika, vagyis az evolúció logikája, milyen elemeket tartalmaz, amit saját szavaival így lehet összefoglalni: időszintézis, tehát „múlt és jövő szüntelenül beletorkollik a jelenbe, folyton fennmarad a múlt és folyton betör a jövő”, amiből következik, hogy nincs ismétlődés, s ez magában hordja a harmadik törvényt, a keletkezés folytonosságát, aminek következménye, hogy az evolúciót nem lehet megfordítani: a „visszázhatatlanság” ugyancsak alaptörvény, s mindez — így összefoglalva — nagyon is hasonlít Bergson rendszerére. De újra csak azt kell mondanunk: Dienes Valéria utolsó évtizedeiben felépített gondolatkonstrukciójáról nem alkothatunk végleges ítéletet, mert kéziratos hagyatékát nem ismerve, kizárólag nyilatkozataira vagyunk utalva, de ha egyáltalán egységes rendszerről van is szó, úgy gondolom, kevés benne az eredeti eszme. A Bergson-hatás félreismerhetetlen, az evolúció logikája már Arisztotelész entelecheia-gondolatában is megjelenik, a „visszázhatatlanság” pedig a gyakorlati tempus, a múló idő folyamat jellegére utal, aminél azonban Bergson jóval messzebb jutott. Mert mintha a Bergson-i gondolat megtorpant volna Dienes Valéria gondolkozásában, a durée ugyanis olyan metafizikai jelentést kap, ami egy állapot jellemzője, s melléje egy másik, bár egészen más értelemben 53
