Dunatáj, 1979 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1979 / 2. szám - Szabó Sándor: A nagy trilógia születése
hessen művembe. Most éppen ott tartok, hogy a nép Anuhoz folyamodik segítségért királya ellen, aki „nem engedi kimenekedni őket a hálóhói’’. Hálót kerít tehát köréjük, s egyre szorosabbra vonja. Ma jutottam odáig, hogy Enkidu megjelent a nyáj között, s garázdálkodik. Egész sor mulatságos jelenetet írtam azóta hogy nem láttuk egymást, s mindig úgy, hogy Gilgames nem jelenti be, hanem megcsinálja a terveit.” A mi váratlan látogatásunk a híres-neves tornácon a magyar irodalom egyik legizgalmasabb pillanata volt. Az öreg diófa árnyékolta műhelyből a fehér hasábok ezredére lépett a mítoszvilág talán leghatalmasabb, monumentális és lenyűgöző — de mindenképpen legművészibb monstruma: Mósze története: „Az égő csipkebokort” korrektúrázta éppen Kodolányi. Ezer s egynéhány oldalt. A magyar irodalom talán legérdekesebb levelei tanúskodnak a nagy mű születéséről. Akarattya, 1951. október 10. „Az én dolgom, hogy a Mózesben megrajzoljam egy olyan emberfölötti ember alakját, aki az atlantiszi—egyiptomi tudást összeolvasztja a lemurikáld tudással, s ezen a módon népet, nemzetet, kultiírát teremt.” Akarattya, 1951. december 9. Óriási izgalommal, megrendüléssel olvastam az Ecbnatonról szóló könyvet, s többször is gondolkodóba estem, vajon Mózes helyett ne őr óla írjak-e? De másfelől annyira izgat a kérdés, honnét vették az ó-héberek Jehovát s hogyan, miként, miért választotta ki Mózes éppen ezt a silány, elhanyagolt, szolgaállapotban kallódó népet „választott népnek”, hogy végül mégis megmaradok Mózesnél. Igen előhaladtam a kitűnő Breastedben is, csak nem tetszik nekem, hogy többnyire megmarad az általános vonások mellett, s nem mutat részleteket is legalább példaképpen. (így mellőzi a szerelmi és a munkadalokat, a meséket, a bölcs mondásokat stb.) Hasonlóan bosszantó, hogy az egyiptomi nyelvről nem tudok semmi kézzelfogható adalékot kapni. Hogy „nubiai” nyelv, erős héber, vagy inkább sémita rárakodmányokkal, édeskeveset mond. Bizonyos, hogy ez a nyelv is alakult, fejlődött, romlott, változott évezredek során, erre hangtani eseteket kellene látnom s nem látok. No, de mindegy, remélem, ezeket a hiányosságokat máshol, később még pótolni tudom valahogy. A regény, mindenféle külső-belső nehézségek ellenére érik, alakul, bomladozik bennem, az a világ, amit le akarok írni, egyre gazdagabb, s hovatovább olyan nagyarányúvá válik, hogy már aggódom miatta. Korántsem akarom megírni azokat a vonásokat és mozzanatokat, amiket általában jól-rosszul ismernek már, hanem éppen azokat, amelyek csodálatos módon a mélyben lappanganak. Az Anubis leánya ostoba, nyálas, szentimentális, tudatlan mű, úgy lóg rajta a nagyképű theozófia, mint egy gyermekes fércelmény, — ahogy egy buta nő személy elképzeli. A másik, a lengyel, (Prust. A szerk.) már a talpán 45
