Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Újvári Lajos: Vilma néni, a tudós asszony
tatásban is megjelent. Ráolvasásainak gyógyító-bájoló sodrása elevenen zakatol fülemben. Megrázó sirató! tán legszebbek, melyet c műfajban valaha is hallottam vagy olvastam. Visszaidézhctetlen múltunk távozott véle a másvilágra s örökre mellé feküdt a sírjába. Nem szeretném óriásivá növeszteni alakját, ám nem tudok elfogultság és meghatódottság nélkül beszélni Vilma néniről. Mint hatalmas őserdőt járhatom szellemi birodalmának magnószalagra rögzített tájait. Ha bcléhallgatózom másfél tucatnyi sirató énekébe, sok száz soros keserveinek borzongató vallomásosságába, vagy kedves és huncut csacsogásaiba, melyek régvolt fiatalságának époszát idézik, áldom a sorsot, hogy véle összehozott, s hogy barátságát, őszinte megnyilatkozásait kiérdemelhettem. Nem kell erőlködnöm, hogy szinte naponta elém bukkanó alakját megidézzem. Sok fényképem őrzi hiteles tárgyilagossággal emberi alakját, s vázlataim, melyeket lopva rögzítettem arcáról, megbízható leletei küllemének. Hangja élénken cseng a sok órás kiváló minőségű magnetofon fölvételen. Ha műtermem éjszakai csöndjében körülnézek, sok kedves tárgyat simogathat szemem és kezem, mely munkáját s adakozó kedvét dicséri. Vendégeim irigykedve bámulják azt a mély tüzű szőttest a fekhelyemen, melyet még nagyanyjától örökölt, s melyet utolsó találkozásunkkor reám testált. Faragott botjaim között gyakorta megsimogatom azt a dísztelen, sárgás színűre érett kampósbotot, — ő minduntalan csak pálcának nevezte —, melyet akkor kaptam emlékbe tőle, mikor utoljára elbúcsúztunk egymástól. Másfél esztendővel halála előtt ezzel bandukolt két álló napig a rengetegben, a barátosi búcsú után, majdnem végzetes elveszésekor. Halála után egyetlen és hűséges támasza, Sándor fia, szinte egész „vagyonát” nékem adta. Szemfárasztó munkával készített, apró hímű, hófehér ingei, fekete zsinórozással díszített mélybarna zekéje, ujjasa, meg bernyócaiból pár darab itt pihen ormánysági szökrönyöm alján. Szemüvege is nálam van, melyet ezermester Sanyikája fabrikált alumínium lemezből meg drótból, csak azt nem tudom, miképpen vágta belé a két aprócska üveget? S egyáltalán többet, vagy jobban láthatott-e ezzel az okuláréval Vilma néni a világból? Vagy rongyolt szélű imádságos könyvéből, ami utolsó éveiben egy volt néki a világgal. Körülleng hát az a légkör, melyből e szép és kedves tárgyak hozzám vándoroltak, megőrizték, és rám lehelik alacsony födémű házikójának dohos szagát. A szép varrottasokban dúlt sorsok vibrálnak, s ha kedves botját kezembe veszem esti sétáimkor a Duna-parton vagy a közeli Gellérthegyen, érzem azon, még évekkel ezelőtt kihűlt, bütykös kis kezefejének simogató melegét. Élénken idézik vissza mindezek azon feledhetetlen találkozásokat, melyekkel jó sorsom ajándékozott meg annyiszor, félretolt kis falujában: Rakottyásban, a Hidegség patak mellett. Hányszor szenderülhettem hajlékában mély álomba imái ringató közelségében, s hányszor ébredtem jegesre hűlve téli reggelek dermedt csöndjében? Mi pótolhatná a nyári hajnalok friss ragyogását, melyeket a Hidegség patakának gyors sodrású és józanító vizében ölthettem, háza tövében térdig állhatok a simára kopott köveken, s a jeges áradatban mosakodhatom. Oldalt a Hosszúhavas magasából a korán kelő nap fénye zuhog rám, s fölszívja a penészes kazlakról, fákról és selymes füvekről, meg a zsindelytetők kopott fedeléről a hóharmatot s nyugtalan éjszakáim balladás örvénylését az agyamról. Előtűnik a 47
