Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Újvári Lajos: Vilma néni, a tudós asszony
nappalok realitása. A szépasszonyok, boszorkányok és liidércck éjszakai nyomásának szépítő-kavargó bódulatát játékos szellők kergetik tova; máris a tapintható valóság bűvöletében vagyok; szemem jár-kél az ismerős hegyek vonulatán, melyek a tűnődés melegét hintik reám, miközben hallom a jelen sóhajait, tanácstalan és zilált korunk felszíne alól... Most, hogy csicsói magányomban szerencsés sorsom magamra hagyott a gondjaimmal, s engedelmeskedvén a baráti szavak biztató buzdításának, leülök, hogy írjak Vilma néniről. Apró ablakomból a völgybe tekintek, s elevennek vélem alakját; a kápolna alatti Szentkúttól hág éppen fölfelé, a hegynek, s lassacskán bandukolva lépdel a száradó fűben s kicsi korsajában vizet cipel nékem, „a feneketlen kútba, mely mindent elnyel s neki semmi sem elég. Hiába tőtök szaporácskán magának, Lajos bácsi, magának semmi sem elég.” Szokta volt mondani, mikor már mélyen jártunk az éjszakában, s fáradni látszott kérdéseim zuhatagától. . . Jövöget hát ide Vilma néni messziről, a Keleti Kárpátok vigasztalanabb és szigorúbb tájáról, a szépséges Gyimesvölgye mellékéről e szelídebb dunántúli tájékra. Hozza nehéz keresztjét, nyolc évtizedének, szomorú sorsának minden nehezékét, egyhangú hétköznapjai medréből feltörő forrásait is. Hallgassunk hát együtt életének szakaszaiból, amint ő elmesélte, illetve Sándor fia hosszú, részletes leveleiben nékem megírta vagy magnetofonba elmondotta. Ezután már csak alázatos kalauzolója igyekszem lenni kedves olvasóimnak, remélve, hogy az óriási anyagból — mely írásokban és hangszalagon van, — bizonyára sikerül, ha aránytalanul és hézagokkal telitűzdelten is, fölvillantanom valamit életéből s abból a mérhetetlen kincsből, melyet fejében raktározott, őrzött és továbbadott. Fölül a nyolcvanon is kedvvel és fáradhatatlanul, elementárisán, mégis könnyeden és játékosan, szinte megállás nélkül hagyta kiömölni magából. Mi késztethette minderre? Nagy volt a hite, s erősen bízott a varázslat erejében és hatásában. Adakozó volt a természete, és könnyen megközelíthetőek még féltett titkai is. Közlékeny volt, ám híján volt az olcsó pletykálkodásnak. Örömmel és készségesen beszélt életéről; nemcsak nehéz napjait, de fiatalsága huncutságait is szívesen visszaidézte. Emelkedett légköre volt meséinek, bájoló imáit hittel hadarta, ráolvasásaiban bízott a gyógyítás eredményességében. Megrázó siratóiban felemelő poézis zengett, kevés szájból hallatszott úgy a ballada, de a vigalmi dalokat és keserveket is egyforma buzgalommal énekelte. Egyformán tudott pajzánul gonoszkodni és szigorú keresztényi erkölcsöket hirdetni, védelmezni. Éles elméjű bölcsesség áradt példázataiból, s jóízű pajkosság és furfang ágaskodott lakodalmi ujjogatásaiból. Ám mindenkor körüllengte alakját az a mítosz, mely belőle, környezetéből: otthonából és viselkedéséből szakadatlanul áramlott és felőle árulkodott. Most lenne éppen nyolcvanöt esztendős, s már négy esztendeje, hogy leásták pihenni gyenge kis testét a rakottyási temetőkert hideg földjébe. A fából épített kápolnácska megvénhedt boronafala mögött nyugszik Hosszúhavas oldalában, s a sírfelirat, meg az anyakönyvi bejegyzés is özv. Pora Györgyné, szül. Prczsmár Vilma Jáji-nak jegyzi. De hadd adjam át végre a szót neki és Sándor fiának, kik nálamnál hitelesebben beszélnek életükről. „...íUi-ben született édesanyám ősszel, káposztavágáskor, azaz szent Márton napjára virrjadólag. Éppen a múltkor mesélte mikor született. Mikor 48
