Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Egy öreg kovács mondja. Lejegyezte: Szilágyi Miklós
rálépett a lábára. Hisz akkor már az a sok genny, ami a sebet feszítette, kifolyott belőle, természetesen megkönnyebbült a ló. Mondom: — Baj van, szomszéd? — Dehogy! — azt mondja. Most már nem adom el! Rálép, most már meggyógyul. Fizetnék ... — Nekem nem fizet, én is örülök neki. Egy hónap múlva nagy trappal ide a műhely elé hajtott, mondja: — Mester úr, tudja maga, mennyi pénzt tett maga a zsebembe? — Nem tudom ... — Nem is ismertem meg hirtelen. — Meggyógyult a fekete, és micsoda pénzt ér! De most már fizetek! — Nekem nem fizet, csak használja. Kétszáz forintot letett az asztalomra, és elhajtott. Azelőtt se láttam, azóta se láttam. Ennyire szeretem a beteg patákat. „EGY KOVÁCS NEM KOVÁCS .. Van egy olyan mondás, hogy egy kovács — nem kovács, két kovács — fél kovács, három kovács — egy kovács. Ez az igazi: három kovács összefogva. Például a patkolásnál, az egyik segéd pucolja a körmöt, a másik a padnál csinálja a patkót, a harmadik pedig a tűznél készíti. A tűznél a mester szokott lenni, mert az a legkényesebb munka. Elkészítettem a tűznél a patkót,t adtam a padi embernek, az oszt’ elkészítette, és adta ki annak, aki szegelte fel a ló patájára. Ezért is vót nekem jó, mert két segédem vót állandóan, gyorsan tudtam kiadni a munkát. Ha idejött egy fuvaros négy patkóért, vagy nyolc patkóért, én sokkal gyorsabban tudtam kiadni, mint bármelyik kovácstársam, amelyiknek kevesebb segédje vót, vagy egy se vót. Nekem sose vót munkáshiányom, pedig nem csábítottam a segédeket. Az vót a hobbim, hogy most felszabadult, fiatal segédjeim legyenek. Ezeket tudtam irányítani, tudtam őket alakítani. Itt vótak, amíg el nem mentek katonának. Amikor letőtötte a katonaidejit, akkor önálló lett. A kollégái már várták, hogy mikor lesz üresedés nálam, mert nálam meg kellett tanulni a munkát. Tudni kellett dógozni. Van erre is egy nagyon jó példa. Egyik segédem belefulladt a Dunába. Mi is ott vótunk, fürödtünk a fiammal, feleségemmel, és ez a segédünk, a Laci, az is odajött. Játszott a kisgyerekekkel. Na — azt mondja — most már elmegyek, várnak. Elment öt lépésre, egyszercsak halljuk, hogy itt vót valaki, és most nincs itt! Ez az én segédem vót. Belelépett valamilyen gödörbe, és nem jött többet elő. A temetésről jöttünk haza. Itt áll egy fiatalember, vár. — Kérem, Gauser Ernőt keresem! — Én vagyok — mondom neki. — Hallom, milyen szerencsétlenül járt, mester. Ide szeretnék jönni magához segédnek. Vendégeim vótak, a kapu alatt elhadartam, hogy mi a feltételem. Mondom: 6 81
