Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Szabó László: Parasztság - hagyomány - érték
A parasztság mindezeknél több, s éppen hagyományos kultúrája által több. Olyan társadalmi réteg, csoport, amely saját magát, a felette álló rétegeket és a vele egyenrangúakat munkájával tartja el, és a munkán alapuló sajátos kultúrát, erkölcsrendet teremtett. Ennek sajátos jellege abban van, hogy a mindenkori viszonyokhoz alkalmazkodik, s ezzel az alkalmazkodással tartja fenn önmagát. Mert dolgozik mindenki, aki parasztnak számít: a nincstelen és a nagygazda is. Éppen az von határt a paraszt és nem paraszt között, egy faluközösségen belül, hogy a módos gazda bírja-e még — erkölcsileg! — a kapát? Nem vált-e másokat irányító úri birtokossá? Ha közvetlenül — s nem betegség miatt — már nem rak szekeret, nem nyúl az eke szarvához, akkor már nem is paraszt, fél lábbal már kilépett a paraszti világból, utódai meg el is fordulnak tőle. A paraszti világot átjáró egyetemessége miatt lehetett a munka értékmérő, legalábbis e világ határain belül. Keresztezte ugyan ezt az értékrendet a tulajdonviszonyok rendje, a munkamegosztás, s még számos egyéb tényező, mégis mércéje volt az egyénnek, a családnak. Ez a munkára társadalmi nyomással rákényszerített társadalmi csoport, amely a kényszer nagy nyomása alatt igazgyöngyöt izzadott véréből-verejtékéből, s erkölccsé fordította az elkerülhetetlent, értékei védelmében az alkalmazkodás reflexét is kénytelen volt kialakítani. Fia felül állt volna, ha beleszólása lett volna a dolgok menetébe, akkor parancsokkal vághatott volna maga is rendet, ahogyan urai. Akik megközelíthetetlen hegycsúcsokra hordattak fel velük várnyi követ, fát, vasat. A kiszolgáltatott helyzet csak az igazodást tette lehetővé: az árvízmentes szintre való építkezést, vagy vízjárta helyeken a cölöp vázas paticsfalat, amelynek szerkezete nem roggyan meg az ártól, csak tapasztása bomlik, s újra elkészíthető, hisz sár, erő és akarat van hozzá. Ha felvetjük a kérdést: van-e ma parasztság, szüksége van-e rá társadalmunknak, akkor arra kell figyelnünk, megvan-e a volt parasztságban a munkaközpontúság, a munkára alapozott, s ezért értékmérőként is használható életfelfogás? A jövőt illetően pedig azt kell felvetnünk, hogy társadalmunknak szüksége van-e a parasztságra jellemző védelmi rendszerre, alkothat-e értékeket társadalmunk számára ez az életszemlélet. Mert ha ez ma is megvan, illetve a jövőben szükséges, akkor megmarad a paraszti lényeg, maga a parasztság — annak ellenére, hogy korábbi alkotásainak jelentős része anakronisztikussá vált, összeomlott. Az értékek ugyanis múzeumokba kerülhetnek, a társadalom válogathat belőle mindenkori igényei szerint; belőle azonban a parasztságot, a hagyományosan élő társadalmat feltámasztani már nem lehet. Hiba lenne azt hinni, hogy a mumifikálás az élet meghosszabbítása. A régi értékek hathatnak megtermékenyítően, de egészen más lényegű az ebből keletkező új érték, mint hajdan, élő korában. Nem azáltal hat a jelenre — legfeljebb ha véletlenszerűen nem — mint egykor, amikor megalkották, használták. A paraszti kultúra múzeumba gyűjtött emlékei nem azonosak a parasztsággal. A jelenkor parasztságától sem azt kell várnunk, hogy ilyeneket alkosson, újraalkosson, hanem azt, hogy teremtsen a maga lényege szerint, s jelenünket új meg új értékekkel gyarapítsa. A parasztság tehát — ha van, vagy lesz — élő organizmussal azonosítható, amely nem konzervál, hanem a maga tempója szerint lassan épít, teremt, s megajándékozza társadalmunkat valami olyannal, amellyel más rétegek, osztályok nem tudnák. 52
