Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Szabó László: Parasztság - hagyomány - érték
Társadalmunk a munkát egyetemessé avatta. Ez a létalapja, s ez kell hogy legyen az értékmérője is. A munka nem kényszer jellegű, nem másoknak, a nemdolgozóknak az eltartását jelenti már, hanem társadalmi kötelesség, amelyet nem közvetlen kényszerrel kell egyetemessé tenni, hanem a mindenki számára érvényes erkölcsrenddel, erkölcsi normákkal. A parasztság hajdan a nem dolgozó rétegek nyomását változtatta erkölccsé, hogy az állandó terhet elviselhetővé tegye. Ma az élet természetes rendje közvetlenül fordulhat át erkölccsé. Egy távlat létezik mindenki számára: a munkával kivívott társadalmi megbecsülés, a munkára alapozott élet, a munkából fakadó anyagi jólét. Ez tehát a különbség, s ez óriási. Úgy véljük, a parasztság azáltal tűnhet el, hogy az egyetemes munkára alapozott társadalomban oldódik fel. Egyelőre azonban mindez még törekvés, még távol vagyunk az általános, munkaalapú megmérettetés társadalmi szintű gyakorlatától. Az erkölcs még nem vált vérünkké, mozdulataink, reflexeink öntudatlan kormányzójává. Az értékek megbecsülésekor még nagyon sokféle, méter előtti mértékrendszert használunk, s csak bonyolult számítások szembesíthetik az értékeket. A parasztság volt tömege is megzavarodott, s elavult mértékegységeket divatosnak gondolva kezdett új értékrendet felállítani: vaskerítés, kőlábas ház, észszerűden költekezés. Ez a zavar azonban már napjainkra oldódni kezd. A megmaradt parasztság zöme nem hódolt így a divatnak, a külsőségek mögött megérezte az igazi lényeget. Az új értékmérőkben is a régit ismerte fel, a becsületes, értékes munkát. Erkölcse elutasította a munka nélkül vagy görbe úton szerzett, hivalkodó értékeket. S amint a társadalmi környezet egyre inkább, egyetemesen is efelé halad, egyre inkább szóhoz jut a régi felfogás, egyre inkább kiszorulnak a hamis értékmérők. Kétségtelen, hogy tömegében a parasztság jelentősen csökkent, de a megmaradtak ismét megerősödtek hitükben. S ez a konfirmálódás éppen lényegileg őrzi meg a parasztságot. Ma még éppen azzal válnak el, hogy ez a jövőbeni cél a múltból is táplálkozhat, amikor a legteljesebben megvalósult. S mindaddig létezni is fog a parasztság, amíg egyetemessé nem válik az új erkölcsrend. Vagy maga a parasztság fel nem adja. Ez utóbbi azonban nem fenyeget, hiszen még a kiszakadt és más környezetbe került parasztok is magukkal viszik ezt a szemléletet. Vagy nem a legjobb építőmunkások, vasutasok, értelmiségiek kerültek-e ki közülük? Azok, akik a segédmunkán is odaadással dolgoznak, s nem engednek az odaszorult lumpen elemek csábítóbbnak ható életfelfogásának. Ingázók tízezrei viszik haza családjuk gyarapítására a munkával szerzett jó fizetést, s csak kevesek isszák el, dobják kártyára hazáig. És ez a meghatározó réteg munkában, erkölcsi felfogásban egyaránt. A másik nagy kérdés a paraszti hagyományok jellege, azaz az alkalmazkodó képesség megléte, az élet új jelenségeinek szervítése, időtlenné alakítása. Immár nemcsak a parasztság számára, hanem szélesebb értelemben véve, az egész közösséget beleértve. Forduljunk ismét a múltba, s legalább egy évszázadra tekintsünk vissza. A kapitalizmusba átlépő jobbágyság (s más rétegek, amelyek a parasztság alkotóelemei voltak ebben az időszakban) válaszút elé került. Az új társadalmi viszonyok lehetőséget kínáltak a parasztságnak arra, hogy a hagyományostól eltérő életszemléletet, kultúrát alakítson ki. Kétségtelen, nemcsak a parasztságon magán múlott, hogy folytatta feudalizmusból öröklött életét, tovább fejlesztette alkal-5?
