Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Szabó László: Parasztság - hagyomány - érték

A XVIII. századtól — Európában! — örvényleni kezdett a világ a parasztság és más hagyományosan élő társadalmi csoportok körül. Az örvénylés egyre közeledett e világ partjaihoz, a hullámok alámosták, leomlasztották, majd elsodorták a hagyományos szerkezetű társadalmak, kultúrák azon részeit, amelyek nem kapaszkodtak eléggé erős szálakkal a társadalom központi tömbjéhez, s nem építettek ki erős alkalmazkodni tudást, nem fejlesztettek ki gyors „judóreflexeket”. Nem véletlen, hogy a XVIII. század ébredt rá az európai paraszti világ létére, hagyományőrző jellegére, s a hagyományokba foglalt, ékkövekként csillogó, időtlennek tűnő értékekre.

Ez a kor a néprajzi érdeklődés kezdete.

A távlatokban gondolkodó, az idők lényegét megértő elmék ekkor feljajdulnak, félteni kezdik a statikusnak ítélt világ értékeit: a mesét, a dalt, a balladát, a mítoszt, a mondát. A hagyományosan élő társadalmak legkikristályosultabb, legcsillogóbb fényű értékeit. Félteni kezdték az ősit, mert a lassú mozgást mozdulatlanságnak vélték; mert nem ismerték fel e mozdulatlanság érzete miatt a hagyományok lényegét, az adott viszonyokhoz való mindenkori alkalmazkodást, s benne az önmegújítás, önmegújulás képességét. Mert történeti elemzés híján elfogadták az időtlenség látszatát, s az időtlenséget a hagyomány lényegének ítélték.

Ó, hányszor, de hányszor kondult meg már a vészharang, s hangzott az utolsó figyelmeztetés, hányszor hivatkoztak a huszonnegyedik órára, a süllyedő, nyomtalanul eltűnő népre, népi kultúrára, paraszti világra apellálva! Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált a civilizációs folyamat felgyorsulása, az addig tágas hagyományőrző térségek összébb zsugorodása, és a kívülről behatoló, egyre nagyobb számú elemek bomlasztó szerepe. Hogy hazai példánál maradjunk: kellett-e nagyobb környezetátalakítás, mint az Alföld ármentesítése, a vízivilág pusztulása, a térés határok kiszáradása? A kiszáradó lápba végleg elmerülni látszott egy sereg emlék, múlttá válva már lidércfényként felizzó hagyomány: több évszázada élő valóságos és pótolhatatlan érték. Felhangzott a mentőcsapatok figyelmeztető kürtjele, megindult a szélesebb alapokra helyezett mentőmunka: a gyűjtés. Sok érték került ekkor biztonságba: füzetek és rajztömbök lapjaira, múzeumi gyűjteményekbe, filmlemezre, s mégsem elegendő. Túl gyors volt az elmúlás, túl kicsiny, és tapasztalatlan, eszköz nélküli a mentőcsapat. Ha megállítanánk az órát, ha egy határozott pillanatban mérleget készítenénk, a néphagyományok hihetetlenül súlyos veszteség-lajstroma igazolná a huszonnegyedik órára hivatkozók igazát. Kellett hát a mentőmunka, bizonyos, hogy nagyobb csapat, több erő is elkelt volna e szolgálat teljesítésére.

De ha tovább engedjük lendülni az ingát, más kép tárul elénk. A veszteségek súlyosak, de észre kell vennünk, hogy csak kész formák, elemek roppantak össze, tűntek el, maga az alap, a hagyományokat éltető társadalom nem. Az „öszszeomlás” a parasztságot nem temette maga alá, nem fojtotta, nem fullasztotta meg. A kultúra bizonyos termékeinek elhalása nem volt azonos a parasztság elhalásával, még csak sorvadásával sem. Még a kultúra értékeinek egyidejű és tömeges elhalása sem bizonyos. Csak vedlett a test: már időszerűtlen és védelmet nem jelentő ruhadarabjait cserélte; csak a gyíkpáncélból bújt ki, azért, hogy újat növesszen.

48