Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Szabó László: Parasztság - hagyomány - érték
Lehetetlen nem látnunk a pusztulás mellett a mélyben már formálódó új értékeket, amelyek a hagyomány alkalmazkodó természetéből születtek, s ugyanolyan ágak a népi kultúra törzsén, mint a kiszáradóban lévők. Megszületésük pillanatában ezek is felöltötték az időtlenség formáját, hasonultak az egész kultúrához. A parasztság a nagy korszakfordulókon temet és szül, de lényegileg megmarad annak ami volt, s így megőrzi teremtőképességét is. Hiszen még csak ezután virágzott ki az új stílusú népdal, a színesebb, virágosabb díszítőművészet, a népi kisipar számos ága! A száz évvel ezelőtt való újat, a kiszáradt legelőkhöz való alkalmazkodást, a nagyméretű gabona- és kukoricatermesztést az új állatfajták megjelenését csak a kortárs nem mérhette össze hitelesen a régivel, láthatta gyökértelennek. Ma, bár tudjuk újabb voltukat, a paraszti életforma elválaszthatatlan részének tekintjük. Beleivódott az élet egészébe, hasonult és hasonított. Eközben magához láncolt egy sereg régi formát. Éppen ez volt a régi elemek mentőcsónakja, meghosszabbodott életének biztosítéka: a meghatározó újjal szimbiózisban élhetett. Az új elem is csiszolódott közben, szögletességei lekoptak, színe megváltozott, mert csak így illeszkedhetett be egy tágabb élet egészébe. Alig több mint kétszáz éve a kukorica még új növény, a jobbágyok ellenzik termesztését; a királynak, kamarának, megyének kell utasítani rá a gazdákat. S íme, ma egyik sok hagyománnyal felékesített kultúrnövényünk. Arany János már úgy írt a tengerihántásról, mint kortársai vagy maga is a fonóról: a társasszórakozások, a babonák, a dalok és balladák „gyűjtőmedencéje” volt ez a közös munka. Ekkor már bevonult a kukorica a népi gyógyításba: a rendkívüli piros kukorica leve, füstje, bajusza, csutkája varázserejű orvosság, vagy szerelmesek megbolondítója. Hány és hány gyerekjáték készül belőle: ökörfogat, hajasbaba, hegedű; csakúgy mint a régtől használt fűzfából vagy nádból. Vidékenként hányfajta neve van: máié, törökbúza, tengeri, kukorica. Mennyi vetésmódja, kezelési formája ismeretes. Építményeit vidékenként tipizálhatjuk. Nem az új viszonyokhoz, a lecsapolások utáni tájhoz alkalmazkodó növényét lelte-e meg benne a parasztság? Nem alkalmazkodott-e hozzá a hagyományos termelési technika, struktúra is? Nem a régi eszközök használatosak-e termesztésénél? Nem a régi babonák, szórakozási alkalmak rendjébe illcszkedett-e bele az új növény^ S meggyökerezve nem késztetett-e maga is új eszközöket kifejleszteni, új munkaszervezetet létrehozni? Nemcsak hazánk éghajlatának, talajviszonyainak felelt meg ez a növény, hanem magának a parasztságnak is. Nem zilálta szét hagyományos munkarendjét, gazdálkodásának ritmusát, termelésének szerkezetét, szokásainak rendjét, hanem éppen akkor, amikor más tényezők a tájat és a társadalmat egyidejűleg kezdték radikálisan átformálni, többek között ez az új növény segítette a hagyományok átmentését, a társadalmi és gazdasági élet zökkenőmentesebb átalakulását. A tájátalakítások kiiktattak egy sereg hagyományos növényt — köztük a leggyakoribb kölest. És kiszáradtak a dúsfűvű legelők! A megjelenő kukorica mindkét hiányt jelentősen pótolta: táplálékot adott embernek és állatnak egyaránt. A pépes és kásás ételek a máléliszthez (tengeridarához) kapcsolódva éltek tovább, s őrzik máig a hagyományos készítési módokat. Az állattartás jelentős takarmánynövénye lett a kukorica, s lehetővé tette, hogy a húsfogyasztás — immár a sertés-49