Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Szabó László: Parasztság - hagyomány - érték
mazkodás is változtat valamit, át-átszinez egy-egy foltot, szelídít rajta néhány durva vonást. De mert az alkalmazkodás a cél, igen lassú a változás. A hagyományos közösséget, s magát a hagyományt is, tehát lassú, fokozatosan idomuló, mégis elöremozduló változás jellemzi, statikus volta csak látszólagos. A nemzedékek egymást követő rendjében az egyre inkább megvalósuló alkalmazkodás mozgást idéz elő, s közben megváltozik a társadalom belső igényrendszere is. S éppen az alkalmazkodás miatt az új vonások mindig harmonikusan illeszkednek a régihez, soha sincsenek ellenére a már megismert lényegnek. Az újítások, mert alig észrevehetőek, azonnal beépülnek, s egyben múlttá is válnak, megrögződnek, tapasztalattá lényegülnek. Azaz beépülnek a hagyományos kultúrába. Ez azonban nem több, mint a közösség állandó és önálló tapasztalatgyűjtése, felhalmozása. A parasztság (s minden más hagyományosan élő társadalmi réteg, vagy csoport) nem egy óceántól körülvett, önmagába zárt társadalom. Része egy igen rétegzett, s éppen ezért számos hatásnak kitett európai társadalomnak, amely nálánál dinamikusabban élő, alakuló világával mintegy körbefogja. Mivel a hagyományos kultúrák lényege a meglévőhöz, az ismerthez való alkalmazkodás, természetes, hogy a természeti környezeten kívül alkalmazkodnia kell a parasztságnak más társadalmi rétegekhez is. Velük szemben is ki kell alakítania a saját, változékonyabb lényegű, de mégis kultúrájával harmóniában álló reflex-rendszerét. E változékonyabb, a hagyományosat mintegy körülölelő társadalom mind gyorsabb reakciókra készteti a hagyományos kultúrát is. Folytonosan olyan kulturális elemeket kínál, amelyek idegenek a paraszti társadalom más lényegű, másképp működő szervezetétől. Ha e külső hatások nem tudnak szervülni — mert a parasztság gyakran megkísérli adaptálni —, akkor még emléknek sem igen maradnak meg, nemhogy törvénynek, tapasztalatnak. Ha pedig adaptációval eleve nem sikerülhet parasztivá tenni a külső hatást, megpróbál más reflexeket kialakítani irányába: védekezni ellene, valahogy elkerülni, ha már belejátszott az életébe. Ez azonban hagyományos belső világában is új viszonylatokat teremt, s a belső mozgás, fejlődés ütemét mintegy felgyorsítja. Átrendezi a meglévőt, ha belekerült az új elem, vagy újonnan létrehozott védekező hadállás formálja át a meglévő rendszert. Amint átrendezte, ezzel be is épült a hagyományosba. Az új is múlttá és tapasztalattá szűrődött, hagyománnyá vált, s új jellege úgyszólván ki sem mutatható. Innen tehát a hagyomány időtlenségének érzete. A szcrvüléstől, a beépüléstől. Ha az új elem bekerült, vagy a meglévő külső erő hatása ellenében épült ki belső anyagokból, hirtelen és újonnan, a meglévő egész lényegével egyezik. Idomul a nagy egészhez, már nem tűnik újnak, már nem idegen. Ki firtatná korát, hiszen hasznos, szükséges és senkinek nincsen ellenére. Része a következő generációkra hagyományozódott örökségnek, az életet, a fennmaradást biztosító védelmi rendszernek. S a jelen szempontjából, a használók oldaláról, jelent-e valamit az, hogy ötven vagy kétszáz éves, esetleg tíz—húsz generációt átölelő? „Apámtól hallottam” , „öreganyám mondta”, „a régi öregek így csinálták” — az ilyen meghatározások összefolynak az időtlenségben, s éppen az időtlenségük, kortalanságuk az érték megtestesítője, kifejezője a használók szemében. 47
