Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Csányi László: Illyés Gyula prózája
okos lófej és az a fajta élénk szem, amely egyszerre kíváncsi is, gyanakodó is.” Ismét bekezdéseket takarít meg (képzeljük el ezt Thomas Mann leírásában!), az ábrázolás mégis tökéletes, minden szó célba talál: a gróf alakja nem hasonlatokból épül fel, hanem a pontos szavak rajzolják ki, fényképnél is hűségesebben, meggyőzőbben. A stílusteremtő Már a Cocteau-kritikában megtalálta hangját, s töretlen pályáján legföljebb finomította, kifejezőbbé tette, annak arányában, ahogy mind nagyobb feladatokat állított maga elé. De az Ebéd a kastélyban soraiban is (amit azt hiszem, joggal tartok a legszebb magyar könyvnek), a Cocteau-kritika mondatszerkesztését fedezhetjük fel, s a fiatalkori és soha meg nem tagadott eszmény, a clarté és az harmonie megvalósítását. A kortárs-stílussal egybevetve merőben új ez a hang, s újszerűségét épp az adja meg, hogy tudatosan egyesíti a múlt tisztább törekvéseit a jelent átformálni akaró eszménnyel. Rácegres itt találkozik Párizzsal, haza és nagyvilág, magyarság és Európa fonódik egységbe. A szépség a világossággal válik eggyé, s mellette könnyű felfedezni a megismerés-megértés ikerfogalmát. Feladata is kettős. Mindenkihez szóló demokratizmusa a cselekvés erkölcsét hordja magában, ami „az olvasóra is tartozik annyira mint az íróra”. A feladat nem új, leghatározottabban a Petőfi—Arany levelezésben jelentkezik először, amikor felismerik, hogy „az érthetetlen szépségek kora lejárt, vagy lejáratjuk”, tehát a legfőbb tennivaló „a nép nyelvén költeni” és „egyszerű szépségekre törekedni”. De a Petőfi—Arany-program megvalósítása sokáig váratott magára: 1849 után csak a Jókai-illúzió csitíthatta a fájó szíveket, a század végére pedig a naturalizmus hullámverése minket is elért, megújulást és korszerűséget ígérve. Örök aggodalmunk, hogy lemaradunk Európa mögött, nem tudunk lépést tartani a korszerűvel, vagy legtöbbször csak azzal, amiben az alkalmi divat a korszerűt látja. De a naturalizmus sem azokban teljesedett ki, akik fenntartás nélkül átvették módszereit, (elsősorban Bródyra gondolhatunk), hanem azokban, akik tehetségük ösztönzőjét látták benne, mint a méltatlanul feledett Godzsu. S már a századfordulón megszólal, egy új stílus forradalmáraként Szomory, majd az expresszionista, szürrealista törekvések sem múlnak el egészen nyomtalanul. Később Füst próbálja kialakítani saját stílusát, míg Márai Európát hígítja föl. Csak Kosztolányi marad hű a latin eszményhez, de az igazi stílusteremtő Illyés, aki egymaga végzi el nemzedékek feladatát: félreértéseket tisztáz, hagyományt és korszerűséget egyesít. S a clarté és az harmonie fiatalkori eszménye a feladattal gazdagodik, egyre jobban, mert tudja, hogy a leírt szó is cselekvés, mely újabb tettet tételez föl. Stílusát a felismerés és vállalt feladat emeli a kivételes tisztaságba, s épp ezzel kap nemzetre szóló érvényt. Az Oroszország (1934) az épülő szocializmus látlelete, a Puszták népe (1936) a legmélyebbre zuhantak tükre, amit az első Petőfi egészít ki, hogy a Magyarok, a Lélek és kenyér, végül a Csizma az asztalon (1941) kövesse,
