Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 1. szám - Csányi László: Illyés Gyula prózája

egyre határozottabban sürgetve a szabadító cselekvést. A Honfoglalók között (1945) riportjait az első öröm íratja, mely mellé magát kínálja a parasztság művelődéséről szóló tanulmány.

Mintha előre elkészített terv alapján épülne ez a kivételes életmű, s nem is tudjuk, mit csodáljunk jobban, építkezésének biztonságát, vagy azt az állandó és folyamatos tökéletesedést, amely egyre magasabbra emeli. Mert bár a fiatalkori Cocteau-kritikában, mint kagylóban a tenger, ott sejlik már Illyés művészete, de ez még csak virtuális lehetőség, mely szemünk előtt bomlik ki, válik egyre teljesebbé, hogy a Kháron ladikjából (inkább azt mondanám, élete ormáról) visszatekintő író már arra tanítson, hogy „a halál: legyőzhető”.

Ügy gondolom, igazi hatása még hátra van. Századunk az egymást váltócserélő áramlatok kora, kísérletek és tévedések vargabetűi jellemzik. Illyés a nagyon kevés tisztán látók jogán vall, egyszerre a mának és a jövőnek. A világosságot hirdeti és az összhangot, amire kevés kornak volt annyira szüksége, mint a miénknek. Titka a legtöbb, tehát a legegyszerűbb, ami Teremteni című verséből visszhangzik:

nem is az én kezem vezette a kalapácsot, meg az éket hanem ők az én kezemet.

A valóság egyetlen lehetőségünk cs menedékünk, s Illyés példája arra tanít, hogy az ábrázolásnak újrateremtésnek is kell lennie. De az újrateremtés már egy másik szférába visz, midőn erkölcsöt állít az olvasó elé, nem példaként, hanem követelményként. Erkölcs, tehát tett:

halandó szemmel fölfedezni az örök végeznivalót: megszólaltatni a jövendőt, mely már a halállal vitéz-S miközben a halállal vitáz, az élet igazát, a cselekvés múlhatatlan örömét hirdeti.

19