Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám - Bodri Ferenc: Gülácsy és Dante

valóságkényszer váltakozik a költő hatása nyomán. Különösen Gulácsy „misztikus lebegésre” amúgy is fogékony tudatában így. A kép tehát nem illusztráció, hanem vallomás: a beteljesülés egyszeri extázisa helyett a vágyak állandó feszültségének igézeteit hirdetheti. A halhatatlan páros első találkozását eleveníti az első, a festőben feloldott élmény egyszeri erejével, a második kép az utolsó dantei emléket az alig felfedezett és máris halott kedves temetéséről.

Beatrice (= „boldogító, üdvözítő”) a teljes életet, a lét és művészet értelmét, Firenzét és csak az önmagához mérhető világot jelentheti a száműzött Dante előtt, a tünékeny Szépség boltíveit. „Csak ő maga a Város..., szemében hordja a szerelmet..., aki meglátja öt, csupa alázat...” — Dante és az ő nyomán Gulácsy előtt, hiszen a festő is ott van a látnokok között.

A találkozás dantei élményét újraálmodó képen a már érett fiatal lány sétája látható a falakon kívül sugárzó tavaszban, a falak aljában virágok, ugyanígy a lányka kezében és homlokán. A háttérben Firenze tornyai, jegenyéi és ciprusai, a festmény látványközpontjában a városfal szűk kapuzatának világos foltja látható. A falakon belül hasonló találkozásra sor aligha kerülhet, lehetőséget ilyenre csak a természet és a látomás káprázata nyújt. „Szubtilis, érzelmes, középkori lyrizmus ez a hangulat fenekére való és nagy idegerőt követelő, öngyötrő lehatolás" — jellemzi a képet a Nyugatban Füst Milán (1909). Elevenen láttatja az író a jelenetet is: „ ... gyönyörű kis regény: nehéz, sivár délután van a mezőn, egy hosszú köpönyegű, görbedő vállú, fiatal filozófus ballag, sétál (a mozdulata brilliáns)és a szemei sóvárogva magukba isszák a rózsaszínű lány édes, nyílt tekintetét. A lány mellett a rózsaszínű nővére mindent tud, és a földre néz ■ ■ •”

Gulácsy a festményen szinte hívői alázattal követi a dantei látomást. Még az árnyékok is a koradélután fényeit őrzik, a napsugár a költő felől a „kétszer kilenc éves” lány alakját övezi. Sejtelmes félárnyékok, a barnák és zöldek fennkölt árnyalatai levegőznek az eszmei középvonalakban álló, megrendült főhősök háta mögött. Legbelül a város, felette az ég színesedik.

„... ez a csudálatos hölgy megjelent előttem hófehér ruhában, két nemes hölgy között, kik nála idősebbek voltak, s az úton haladtában arra fordította szemét, ahol én nagy ijedten álldogáltam, s kimondhatatlan szelídségével — melyért azóta elnyerte jutalmát a mennyben — oly tisztességgel üdvözölt engem, hogy azt hittem, elértem a boldogság teljességét. Az óra, melyben legédesebb üdvözlése elért, pontosan kilencedik volt azon a napon, s mivel szavai most rebbentek először fülem felé, akkora gyönyörűség fogott el, hogy szinte megittasultan tűntem el az emberek közül.. ., édes álom lepett meg...” (Jékely Zoltán ford.). A Gulácsy-kép hűséggel követi a dantei látomás szinte szakrális jelenéseit.

Beatricével (a maga vágyott Boldogítójával) mindkét képen a festő találkozik. A másik kép ihlető je a Vita Nuova utolsó előtti szonettje („Zarándokok, kik búsan bandukoltok ...”) volt. A költő és a festő Beatricét a napfényes virágzásokban, a falakon kívüli fényekben ismeri meg, a Zarándokok vásznának bal oldala kettejük fájdalmától üres. A felséges rajongást és a reneszánsz miliőt Gulácsy a maga stílusvarázsával és szín-szimbolikájával telíti, akárcsak ezidőben Kandinszkij az orosz mezőket a maga korai figurális kompozícióiban.

24