Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Bodri Ferenc: Gülácsy és Dante
csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug-édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli. — Így tudom érzékelni a hazugságok erejét és nagyságát...” — írja magyarázatul a középkori valóság és az újkori álomlátás diszharmonikus keveredéséről Gulácsy egyhelyütt. A kortársi kritikákban némi értetlen lekicsinylés, elnéző megbocsátás található Gulácsyról. Pusztán „költőinek” látják művészetét, élményeit kölcsönzötteknek, a képet egyszerűen csak látványnak tekintve nem tudják megközelíteni a szintetizált élményerőt, a művek indítékait. Pedig az 1904 körül festett Varázsló kertjének részlete nem véletlenül került a szecessziót összefoglaló „izmus-könyv” borítójára: Gulácsy misztikus és lírai nosztalgiáit, Itália-, Botticelli-, Giotto- és Magnasco-rajongását, legkivált Dante-élményét a hazai „kiválás” egyik legsajátosabb szellemi jelenségének kell tekintenünk. Reneszánszhitének legéteribb csúcsaira a festő 1907 körül ért, bár a Találkozás stílusa korántsem követi sem a reneszánsz, sem pedig a szecessziós mesterek stílusát. A kép inkább a kortársi magyar piktúra tanulságaira utal, Nagybánya és Ferenczy Károly stílushatása sejlik a színek és formák mögött. Egy Kiss József-vers hatása alatt Ferenczy Károly is megrajzolja a maga Nápolyi emlékét., és bár Gulácsy Nagybányán sohase járt, de többször Itáliában és megfordult Párizsban is. És talán Rosetti Beata Beatrix-jével is találkozhatott. És míg Itáliából egy teljes világlátást, Párizsból csak múló Verlaine-káprázatot hozott. A Verlaine-képet is Rómában festette meg, de a „honni dombokkal” teremthető babitsi párhuzam a festőben fel sem merült. „A Köröst nézte és látta Velencét” (fordítva soha) a Találkozás megfestése idejében lassan évtizede már. Gulácsy Dante-élménye az első itáliai út (1900 december) előtt keletkezhetett, szobájában saját készítésű Dante-maszk látható, exóduszának a reneszánsz legfőbb ihletője volt. Ugyanígy nosztalgiáinak: egy zsebkiadású Dante-könywel járja a pesti utcát, Itáliát és a fellegeket. Sok rajz és festmény (köztük az 1903-as Paolo és Francesca-akvarell) tanúskodik élményeiről, de saját vallomásai, a kortársak emlékezései ugyanígy. „Ha fest, a dolgok mögé nyúl, és spirituális jelentőségüket keresi” (Eisler Mihály József); a dantei miliőben nem emberek élnek, Gulácsy hősei a vágyak allegóriái inkább, az alakok körül a lemondás barnás csellóakkordjai, a természet zöldjeiben reménnyel szálló fuvolaszó. A festő annyira elmélyülten olvasta kedvenceit (miként a praeraffaelliták), hogy a költők (elsőül Dante) káprázatát saját élményeként élte át. A képek a belső égés emlékművei. Legismertebben ilyen a Dante és Beatrice találkozása és a Zarándokok hazatérése című két kép, mindkettő a „csúcson”, a Márffyval közösen rendezett tárlat (Uránia műkereskedés, 1907 március—április), a Juhásszal való megismerkedés, egy sokadik itáliai út után (a nyári előtt) keletkezett. Egyazon korszak gyermekei, a Találkozás hamarosan a Fővárosi Képtár tulajdonába került, a Zarándokok ma is magántulajdonban található. Pedig egymás mellett lenne a helyük. A két kép között nemcsak egyidejűség, nemcsak hangulati, de tematikai és szellemi kontaktus van: elementáris és mágikus erejük mögött a dantei Vita Nuova ihletése és magisztrális élménye található. Dante olvasásakor „az emberen eluralkodik a fantázia, sejtelmes, oldott állapot jön létre” (Kardos Tibor), álomlátás és 23
