Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Csányi László: Illyés Gyula prózája
nek, egyre magasabbra, hogy a végén, mint egy oromra érve, tekinthessen szét az olvasó, „hisz ő is tudja már, amit az író tud”. A népi ösztönzés, ami Tamásinál vissza, a mítosz felé mutat, Illyésnél Európával hatódik át, pontosabban azzal az európai hagyománnyal, ami megtermékenyíti ezt a népi szemléletet. S ahogy földrajzán Párizs közvetlenül Rácegres és Ozora mellett fekszik, stílusában is egymást egészíti ki: a népi ihletés, mely megőrizte a nyelv ősi tárgyszerűségét, logikai biztonságát, egy olyan irodalmilag pallérozott nyelv szomszédságába került, amit még a XVII. század elején kodifikált az akadémia. Ha távlatában nézzük, egy magasrendű szintézis eredménye ez a stílus, s éppen ezért értik meg egyformán Rácegresen és Párizsban is, ahogy annyi példa tanúsítja. Néhány mondat is elég annak bizonyságára, hogyan épül Illyés prózája. Előbb egy példát az Oroszországból; ez volt első prózai kötete, s ami ugyanilyen fontos, alig egy hónap alatt készült, 1934. szeptember 12. és október 10. között, tehát valószínűtlenül rövid idő alatt, amiből arra is következtethetünk, hogy nem volt ideje a szöveg csiszolgatására. Lengyel katonák állnak az esőben. „Szuronyukon, lábszárvédőiken, hatalmas szemellenzőjű sapkáikon, melyeket az állra szoruló széles bőrszíj tesz még harciasabbá, vastagon ömlik a víz.” Tökéletes helyzetkép, egy jó megfigyelő pontos ábrázolása. A mondatszerkesztés világos, elemeit tanítani lehetne (és kellene). De nemcsak ezt. A mondat olyan pontosan vetít elénk egy képet, hogy szinte a látvány erejével hat, a logikai élményt a szavak sodra megjeleníti, qu’on la relise a cause du plaisir qu’elle a fait. Az alapmondat mindössze ez: Szuronyaikon, lábszár védőiken, sapkáikon vastagon ömlik a víz. A közbeékelt mellékmondat, mely egész bekezdést takarít meg, nemcsak a katonák jelzője, egy külön gondolatsort indít el, s olvaszt egybe a tőmondattal, melyre vonatkozik. De még ez a néhány szó is többféle elemet sűrít egybe. A katonákat a „harcias” melléknévvel jellemzi, ez a harciasság „az állra szoruló széles bőrszíj” következménye, szerepe azonban kettős, mert jelző, de az ábrázolás része is, hisz ebből tudjuk meg, hogy a szíj az állra szorul és széles. S ami még ide kívánkozik: Illyés nem szereti a hasonlatokat, alig él velük. S ha hasonlat fut tolla alá, rögtön új képet villant föl, mely az előzőt építi tovább, s a hason lat-fel idézte kép újabbat idéz: „Nagyanya úgy nézett rám, mintha fejünk fölül a ragyogóra tisztított petróleumlámpát ütöttem volna le, vagy az ágy fölül a Kossuth-képet, melynek üvegje szintén úgy ragyogott, hogy alatta a képet jószerivel csak egy-egy kedvezőbb pillanatban lehetett látni.” Ez látásmódjával függ össze, mert a világ jelenségei „nem olyanok, mint”, semmi nem hasonlít semmire, mindennek saját jelentése van, önálló élete. Mindig ábrázol, a jelzőkkel is óvatosan bánik, s mint előbbi példánkban is, egy jelző telitalálatával mellékmondatok ingoványát kerüli ki. „Az akkor hetvenéves gróf külsőre annyira az arisztokraták szinte szabványban készült járulékait hordta, hogy leírására kár a betű.” A mondatot lehetne hígítani (a gróf, aki akkor volt hetvenéves, stb.), de Illyés még a szabványban készült járulékokat is elhallgatja, s inkább az olvasó képzeletét hívja segítségül, — „leírására kár a betű”. Amit még szükségesnek tart elmondani, szinte kiszámítottan csak az, aminek leírására nem kár a betűért: „Kőmíves-pallószerű termet, azon 2 17
