Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 3. szám - Bodri Ferenc: Gülácsy és Dante
BODRI FERENC: Gulácsy és Dante Az apollóni indulatú festő költőket tartott hatalma alatt, de magát is a költészet ihlette meg: az élménnyé lényegült líra, amelynek „szent bágyadtságába” (Lyka Károly) Gulácsy elvonult. Mégsem a világi élmények hiánya tette a festőt fogékonnyá a poézis, különösen az olasz középkor és reneszánsz iránt. Inkább a belső átélés sajátos módozata ez, hasonlóval Juhász Gyula költészetében találkozhatunk. Ha „az Egész nem egész többé” (Nietzsche), ha „minden Egész eltörött” (Ady), akkor újjáteremteni az alkotók feladata; „a művészet az élet virága” — vallották Schopenhauerrel sokan. Nem véletlen tehát Dante, Gulácsy és Juhász Gyula összetartozása: legbelül lobogó életükben a művészet szerelme, a reneszánszhit mindenen felülkerekedett. Előttük a művészet vált természetté, ez lett a Szépség forrása és tengere, a lét értelme és célja is. Juhász Gulácsyt a pesti Gauguin-tárlaton (1907 május) ismerte meg, az év nyarán a festő ismét Comóban, Velencében és Firenzében található. Ebben az időben született a Találkozás. Juhász Gyula a Gulácsy La)osnak címzett versben (amely az 1922-es tárlat katalógusának elejére került) valójában tehát nem költői képeket sorol, hanem kettejük szellemi lényegét közelíti meg: „A Köröst néztük, és láttuk Velencét, A kávéházban Goethe ült velünk. . Az emlék eleven, a nagyváradi tárlaton (1909 június) a két barát Daniévá] és Watteau-val önmagát élte át. Juhász előadást tart itt Gulácsyról, később megjelenik Ady; ünnepi, színes zászlók a várfalakon. A festő zokogva borult Ady elé, a megnyitón templomi gyertyákat éget egy Botticelli-másolata előtt. Meglepő epizódokat írnak le az itt töltött napokról az emlékezők (Bölöni, Dutka, Dénes Zsófia stb.), „akkor forrt össze a szivem Gulácsy szivével” — írja Juhász. A reneszánsz ihletésű Gulácsy-képek tehát a festő lírai átélésének és nem illusztratív szándékainak kifejezései: az újraélés erejét nyújtják, nem látványt, inkább látomást. A „színes, nagy álmok” eleven emlékeit, egy belső valóság káprázatát. Minden bizonnyal válságtünet ez, a művek a valóság elől való menekülés bizonyítékai. „A mediterrán táj mítosz-élménye” (Pogány Ö. G.) mögött lemondás, „az élvezet reménytelenségének” fájdalma talán. A festő a belülről átélt teljességet csak gondolataiban álmodhatta tovább, az így képzelt valóság birodalmába sohasem kerülhetett. A képek vágyat mutatnak, és nem beteljesülést. „... én \ 22
