Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Csányi László: Illyés Gyula prózája
Móricz már életében klasszikussá vált roppant teljesítménye, De Móricz, mint stiliszta, valójában Jókai és Eötvös örökségét egyesítette, sajátos realizmusával telítve az élő beszédhez közelítő elbeszélést, s mindent egybefogó szelleme szinte ki is merítette ezt a lehetőséget, tovább folytatni, ha lehetett is, csak néhány író számára (Szabó Pál, Veres Péter) volt érdemes. Termékenyítő hatását legjobban a falukutatók érezték, mintegy azt bizonyítva, hogy életszerű regényei kikényszerítették a valóság hiányzó elemeinek statisztikai fölmérését. A stílus megújítását azonban máshonnan kellett várni. Illyés példája Az anyanyelvet is meg kell tanulni. Rácegres is iskola volt, erkölcsi értelemben föltétlenül jobb, mint mondjuk az iparbárók Lipótvárosa, de a leendő írónak csak az alapanyagot adta. A puszták nyelve, évszázados érintetlenségében, az értelem esztétikáját őrizte meg; szűkszavúsága a közlésre szorítkozott csupán. Illyés számára ez a tömör, tárgyilagos nyelv nem stíluseszményt jelentett, hanem látásmódot: a szónak a valóságot kell tükröznie, pontosan, félreérthetetlenül. A pusztán, ahol „mindig sürget a dolog”, nincs idő társalogni, a nyelv az, ami kezdetben is volt: a közlés tárgyilagos eszköze. Nem irodalmi, hanem emberi, s pontossága egyben esztétikáját is jelenti. Illyés nem is irodalmiasította, ez lett volna a legolcsóbb, sokkal többre vállalkozott, teljessé tette, a benne rejlő lehetőséget fejlesztette általános érvényűvé, a kultúraőrzőt kultúra teremtővé változtatva. A tanult, szerzett nyelvi élményből csak azt adta hozzá, amit az alapnyelv fel tudott venni, magába tudott olvasztani. Elsősorban a franciáktól tanult, de ott is a legtisztább stilisztákat kereste, Pascalt, Jules Renard-t. Első francia nyelvű cikke ezért volt a clarté és a harmonie vizsgája, mert az idegen szövegbe ágyazva tette próbára Rácegrest. Végképp szakított a Mikszáth-hagyománnyal, nem akarta az élőbeszéd illúzióját kelteni, de nem is akart irodalmi lenni, a szó mesterkélt-csinált értelmében. Emberhez szóló, tiszta és közvetlen, s ha vannak is „fogásai”, mint francia idézetünkben igyekeztünk bizonyítani, ezek észrevétlenek, mondjuk így: nem írói fogások, hanem a nyelvben rejlő lehetőségek kiaknázása. Talán Kosztolányihoz áll legközelebb, s logikai tisztaságát tekintve a tanulmányíró Németh László mérhető hozzá, mégis azt kell mondanunk, egészében eredeti ez a stílus, mely — határozottan állítjuk — magányosan áll prózánk történetében. S ez már egy másik, műfaji kérdést is fölvet. Illyés prózai munkái, egy-két kivételtől eltekintve, nem férnek el a hagyományos műfaji keretek között, s még az is vitatható, hogy a Kora tavasz vagy a Hunok Párizsban fenntartás nélkül regénynek nevezhető-e. Nem új műfajra törekedett, hanem stílusa vált műfajteremtővé: elbeszél, de nem a történet fontos számára, hanem az a nemzetnek szóló erkölcsi tanulság, amit hibátlan rajzú alakjai hordoznak, s bár stílusa hangja személyes, mindig a tanúságtevő igazában az, a vállalt és átélt magasabb rendű erkölcshöz hajlik, az önmagukban is tökéletes mondatok ezt és csak ezt szolgálják, miközben visz-16
