Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 2. szám - Virág F. Éva: Nem lesz több boszorkány
Előfordul a hiedelemvilágot tagadó, de ugyanakkor elfogadó magatartás is. Alighanem ennek az álláspontnak a következménye, hogy a P-i „boszorkányt” még azok is elkerülik, akik egyébként állítják, hogy nem hisznek az ördögben, a rontás és a hasonló dolgok létezésében: biztos, ami biztos alapon. Bár az emberek hiedelmeikről nem szívesen mesélnek, még a tudományos kutatók kérlelésére sem, azt nyugodtan feltételezhetjük, hogy ma már nagyon kevés a boszorkánynak tartott asszonyok száma. Miért kell éppen özvegy M. J-nének, született K. Évának ezzel a csúf bélyeggel léteznie? * * * P. nem szokványos küllemű falu. Laza településszerkezete mutatja az alapítók szándékát, a családok szinte famíliák szerint helyezkedtek el a domboldalon. Egy-egy utca egyúttal falurész is. Ezek között a legfelső — a faluközponttal csak néhány évtizede összekötött — a Bagóhegy, ahol a „boszorkány” is lakik. Az utca kövezetlen, de a házak, amelyeket valamikori uradalmi cselédek építettek, apró, ötven-hatvan öles udvarokkal, az utóbbi időben sorra kibővültek. Az előző nemzedék életformája az idegenben végzett bérmunka és a ház melletti szőlőművelés. Ahogy egy földrajzi szakíró jellemezte: „Bagóhegy telepítő tevékenység nélkül kialakult mezőgazdasági munkáskolónia” volt. Éppen ezért az itteniek életét sem úgy változtatta meg a népi állam, a földosztás, mint máshol. A ház mögötti szőlőt továbbra is sajátjukként művelték bérmunka helyett, vagy eljáró dolgozók lettek valamelyik nem túl távoli gyárban, vagy később beléptek a termelőszövetkezetbe. A P-iek hamar elindultak a gyarapodás útján — megbecsült, eredményes állattartók ma is —, de a megyei lap cikkeinek tanúsága szerint ezzel a faluval mindig volt valami baj. . . Elöl az, hogy semmiképpen sem akartak hozzájárulni a törpevízmű, a járda építéséhez, mondván, jó nekik úgy, ahogy van. Aztán művelődési házat kaptak, de az új intézményt be kellett zárni az érdektelenség miatt. El kell még azt is mondani P-ről, hogy ez a község gyakori szereplője a vicceknek. A maradi gondolkodású, érteden ember faluja ezen a környéken rendre P. Nyilvánvalóan igazuk van a P-ieknek, amikor az általánosítás ellen berzenkednek, csak azért említem, mert mégsem véletlen. A Bagóhegy — hivatalos nevén Dózsa utca — közepe táján található M. J-né portája. Az utcában csupa rendezett, színesre vakolt ház, drága kerítés. Feltűnik az öregasszony sövény mögött dülöngélő viskója, amit a villanyvezeték is kikerül. Az udvar elhagyatottnak tűnik, csak a friss favágás nyoma, és a hátsó kerítés mögül elővillanó palántázás jelzi, hogy laknak itt. Az ajtó nehezen nyílik, a meleget nem tartja benn, a hideget se rekeszti kívülre, a lakókonyhában tehát éppen olyan a hőmérséklet, mint kinn. Az öregasszony az ősrégi tűzhellyel bajlódik, mérge annál nagyobb, hogy a napokban tapasztotta újra, mégsem ég rendesen. Az átlagnál jóval alacsonyabb termetéhez, kilencven évéhez képest erős a hangja, egyébként pedig fürge moz-64
