Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 2. szám - Salamon Nándor: Várkonyi Nándor és a Röneszánsz- Művészeti írásai egy elfelejtett folyóiratban

NAGY BALOGH JÁNOS MÉLTATÓ JA

Áprilisban olvashatunk utoljára Várkonyi-kritikát a Röneszánszban. A Szépművészeti Múzeumra hagyományozott Nagy Balogh-életműből rendezett emlékkiállítás keltette fel érdeklődését és késztette véleménye elmondására. Önmagában figyelemre méltó már maga a tény: a nyomorúságban elpusztult, a Tanácsköztársaság idején felfedezett proletárfestőről írni, képeit bemutatni egy alapjában mégis csak financiális jellegű vidéki folyóiratban! Akkor vállalkozik erre, amikor még alig vesznek tudomást a tragikus sorsú festőről. Hiszen csak ebben — az 1922-es — évben jelenik meg az első méltatás munkásságáról, életéről. (Elek Artúr, Petrovics Elek és Bálint Jenő közös munkája.)

A tárlatot a Helikon kiállítási szalon rendezte a Szépművészeti Múzeum támogatásával. Rendezője — az említett életrajzot író — Bálint Jenő volt, aki igyekezett bemutatni a szűkös életmű egészét, kiemelni értékeit. A lényeg kiemelése és sűrítése jellemzi a kritikaíró Várkonyi kis művét is. Így kezdi: „Szegény ember volt, a neve is egyszerű, mint a kubikusoké, akiket olyan nagyon szívesen festett, sorsa pedig mindennél szomorúbb, mert éhségben halt meg. Valami ősi, egyszerű ösztön hajíthatta kezébe az ecsetet, s 5 bizonyára teljes vigasszal forgatta."

Aligha lehet ennél tömörebben, érzékletesebben jellemezni és megfogalmazni e festő életének, munkásságának lényegét! A Nagy Balogh festészetében jelenlévő cézannei és kubisztikus formaépítést, a belőle eredő monumentalitást is helyesen ismerte fel, amikor így folytatta: „ . . . tompított, tónusokba szűrt színekkel dolgozik, s a formákat, a mozgást bámulatos biztonsággal csökkenti le alapmotívumaira. Szinte nem is szemünkre hat, hanem a lényeget kereső forma- és mozgásérzésünkre a szemen keresztül.”

Az önarcképekről írt utolsó bekezdés is meggyőz bennünket arról, hogy Várkonyi Nándor Nagy Balogh-értelmezését — kis terjedelme ellenére — művészeti kritikánk haladó hagyományai közé érdemes és kell illesztenünk: „Fejlődésének legérdekesebb stációit önarcképei teszik, melyek a lélekábrázolás mélységével szinte különálló fejezete művészetének. Szomorú útjelzői a művész tragikus életsorsának.”

A zárómondatban valamiféle rejtett párhuzam is meghúzódik. A menekülés különféle útjait-módjait mérlegelő Várkonyi — ismét csak naplójegyzeteire utalunk — a maga kilátástalan helyzetét is eléggé tragikusnak érezhette ekkortájt. Szerencséjére barátja, Révay József, kiemelte letargikus állapotából, és felejteni, vigasztalódni Iszkaszentgyörgyre vitte. A lelki egyensúly helyreállt, a döntése azonban megmásíthatatlan. Még két év, és bejegyzi naplójába: „Pécs: végállomás.” A kettős kaland közül — bolyongás a képzőművészet téréin és szerzőség egy vidéki folyóiratnál — az egyik epizóddá zsugorodott, munkálkodása a vidéki folyóiratok körül és értük, azonban életfolyását meghatározó valósággá vált.

A Röneszánsz általunk ismert utolsó száma 1922. június elsején látott napvilágot. De ebben sem a művészetnek, sem Várkonyi Nándornak nem jutott már szerep.

55