Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 2. szám - Salamon Nándor: Várkonyi Nándor és a Röneszánsz- Művészeti írásai egy elfelejtett folyóiratban

vet teremtő művészetben. Különösen a magyar kubizmus sajátos képviselőjének, Kmettynek munkáiról írt sorait olvashatjuk megnyugvással, hiszen valóban az alkotás gyökereit érintik:

„Kmetty őszintén és meggyőződéssel a formákban keresi a művészi kifejezés lényegét, s ha az ő szépségideálja szokatlan is a szemnek, az érdekességet és tartalmat meg nem tagadhatjuk tőle. . . Minden képe színtiszta, leszűrt formatanulmány. Az ő élménye a valóságból kiindulva, de attól való teljes elszakadással a lélekben megy végbe és ott alakul ki egy végső, leegyszerűsített eredménnyé.”

Milyen igaz mindez! A közelmúltban elhunyt mester teoretikus írásainak tartalma és lezárult egész életműve, alkotásai igazolják a hajdani véleményt, a leírtak igazságát.

Csorba Géza bemutatott plasztikái kevésbé foglalkoztatták a kritikust, a nevezetes Ady-szobrot azonban rokonszenwel szemléli és magasra értékeli.

Üjabb „csillag” után a Balaton barátai című, kevésbé érdekes tárlatról ad rövid tájékoztatót. Megállapítja, hogy szervezője „— ismert és régen fémjelzett neveket gyűjtött együvé, akikről ez alkalommal újat nem mondhatunk.” Három mesterről van rövid feljegyezni valója. Az átlag színvonalból kiemeli, mint külön értéket „az erősen expresszionista Egry Józsefet.”

Hiányolja Csók István jelenlétét, s dicséri Pásztor János „kitűnő zsánerfiguráit.”

A beszámolófüzér utolsó szeme az Ernst Múzeum egyik csoportkiállításával foglalkozik. Mintegy másfél hasábot szentel a tárgynak, mivel több, említésre érdemes névvel találkozott a bemutatkozók között. Nem járunk messze az igazságtól, ha „Nagybánya-tisztelet”-ével magyarázzuk megkülönböztetett figyelmét, amelyben Iványi-Grünwald Béla részesül. Képeit vizsgálva jut felismerésre: „ ... tájai a formák kompakt leegyszerűsítésével, s a színek biztos egységbefoglalásával erős, szinte tragikus hatást ébresztenek.”

Tanulságos a mód, ahogy Vidovszky Béla munkái kapcsán dícsér, s egyszersmind ítél is a „magyaros l’art pour l’art” festészet dolgában: „...pár excellence magyar levegő csillog tájképein... Színes, tiszta és egyszerű palettájának nincsenek problémái, sem rejtelmei.”

Hermann Lipóttal szemben még kevésbé elnéző. Szemére veti a bántó formahibákat, amelyek szinte uralkodnak minden bemutatott festményén. Főként enteriőr-festőként méltányolja Zádor Istvánt. A melléjük társult Kisfaludy- Stróbl Zsigmond szobrai közül pedig Paulay Erzsi portréját emeli ki, mint a „nemes és mély lélekábrázolás” példáját.

1922. március 15-én jelent meg a következő két Várkonyi-cikk. A lapszámot forgatva, feltűnik annak karaktermódosulása. Mind erősebben gazdasági jellege domborodik ki. A változást a fejléc is jelzi. A cím alatt most már ez áll: politikai, közgazdasági és társadalmi folyóirat. Az „írásművészet” eltűnőben. A Gustáve Flaubert-re emlékező kis írásmű és az Anatole France-t kissé fanyar hangnemben méltató köszöntő azonban még megjelent a 207., illetve a 209. oldalon. Ezek idézésétől eltekintünk, mert nem kívánunk a Röneszánsz irodalomtörténeti feldolgozása elé vágni.

54