Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 2. szám - Csányi László: Bevezetés Fülep Lajos pályakezdéséhez
ez nagyon lassan következett be. Ha őszinték akarunk lenni, Ferenczy és a nagybányaiak nagyon halványak Cézanne után, s Bartók csak élete második felében kapcsolódik be igazán a világáramlatba. Móricz magányos jelenség, nem példa, mert utánozhatatlan, s a próza igazi megújítója és stílusteremtője majd jóval később Illyés lesz. Az esztétákat azonban végképp hiába keressük, mintha a fiumei gyors árnyékszékében nemcsak Péterfy életét oltotta volna ki az esztelen revolvergolyó, hanem azokét is, akik utána jöhettek volna. Ferenczy Zoltánnak a század elején kiadott népszerű irodalomtörténetében az „irodalomtörténeti és essay-írók” fejezetcím alatt ilyen nevekkel találkozunk, mint Imre Sándor, Szilády Áron, id. Szinnyey József, Beöthy Zsolt, Heinrich Gusztáv, Bánóczi József, Badics Ferenc, Bayer József, Horváth Cyrill, Császár Elemér, Pintér Jenő, akik becsületes és szorgos munkásai voltak választott tudományuknak, de nem léptek túl a pozitivizmuson, amelynek adathalmazáért ugyan hálásak lehetünk, de több jót aligha mondhatunk róluk. A kérdést most már így kell feltennünk: valóban magára utalt volt-e a líra forradalma, vagy ezzel együtt mégis jelentkezett egy olyan elméleti irodalom is, amely Dilthey, Curtius, Taine vagy Brunetiére eredményei birtokában indult új utakra a nyugatosokkal, de politikai és hatalmi érdekek ezt a nemzedéket kiiktatták irodalmunkból? Ahogy az imént futólag utaltunk rá, a párhuzamosság nem törvényszerű, mert nem egymást feltételező folyamatokról van szó, sőt, épp a modern művészet szolgáltat rá példát, hogy az új törekvések nem egyszer késve kapják meg elméleti igazolásukat, jóllehet maguk a művészek is igyekeztek elősegíteni a megértést; elég emlékeztetni Schönberg, Alban Berg s Webern nem lebecsülendő munkáira. De a holnaposok, a Nyugat első nemzedéke esetében a magányosság csak látszólagos. Az a tény, hogy Lukács heidelbergi esztétikája évtizedekig lappangott, nem bizonyít semmit, mert maga Lukács volt az, aki már egész fiatalon az élvonalba került, s Babits is rokonérzéssel és elismeréssel kísérte útját, ahogy az azóta előkerült adatok bizonyítják. De nemcsak Lukácsról van szó. A legendás Vasárnapi Kör a kor legjobbjait gyűjtötte egybe, s azt mondhatjuk, a pillanat valóban ünnepélyes: talán soha nem gyűlt egybe ennyi hiánytalanul fölkészült, tehetséges fiatal, mint ekkor. Névsoruk nem lehet teljes: Hauser Arnold, Mannheim Károly, Antal Frigyes, Szilasi Vilmos, Tolnay Károly neve külföldön kapott nemes csengést, ahogy Kerényi Károlyé is, aki a harmincas években indult utánuk. Aki itthon maradt vagy beleszürkült a kor jelentéktelenségébe, vagy a belső emigrációt választotta, hogy magában őrizze meg szelleme szabadságát. Az már a sors kivételes iróniája, hogy a negyvenötös igazságtevés sem lehetett teljes; Lukács és Balázs Béla visszatalált, a tizenkilences diaszpóra többi tagja másutt vert gyökeret, az itthoniaknak pedig szembe kellett nézniök az ötvenes évek értelmetlen numerus claususával. Az eredménynek a teljesítmények mellőzését is kellett jelentenie, de ez — átmenetileg mindenképp — nem is történhetett másként, mert ez a nemzedék tulajdonképpen kiesett szellemi életünkből, s legjobbjait megkésve, egyenként kellett felfedezni. De még ez is a jobbik eset. Mert a századfordulóval kezdő-26
