Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 2. szám - Csányi László: Bevezetés Fülep Lajos pályakezdéséhez
A Holnap antológiájának bevezetőjében a méltatlanul feledett Kollányi Boldizsár azt kérdezte, „miért nem volt Arany János halála után két évtizeden keresztül nemzeti költészet”, s pontos látleletet ad: „Az elődök megalkottak egy gyönyörű nyelvet, megírták ezen remeküket és Jöttek a kis kufárok, hogy azt saját zsebükre értékesítsék. Megzsírosodtak, meghájasodtak, lapokat alapítottak, egyetemi professzoroskodtak, felvitték a tudományos akadémiáig és főrendiházig.” Egyelőre a mozgalom a fontos; van aki rövidesen kiválik, mint Ernőd és Miklós Jutka, Balázs új utaknak vág, Dutka a második vonalba kényszerül, Juhász tragikus pózba mered. A mozgalmat Ady neve fémjelzi, s Babitsra vár a feladat, hogy klasszikus rendbe foglaljon mindent. „Ennek az egészséges magyar művészetnek meg kell lennie. — írja Kollányi. — Az időben fekszik, a földben rejlik, külső és belső tényezők kauzalitása, örök és változhatatlan törvények követelik.” De azért ne feledjük, hogy a művészetek nem egyenletesen fejlődnek, nem feltételezik egymást. Palestrina zenéjét például koránál előbbinek érezzük, ez a diatonikus melódia nem felel Ariosto vagy Tasso költészetére. Ha meggondoljuk, hogy Palestrina kereken három évtizeddel élte túl Michelangelót, s jó évszázaddal előzte meg Bachot, a kép még jobban összekuszálódik. Bach ugyan otthon van a kortársak között, de a díszítéseknél, a fantázia szabad mozgásánál fontosabb a szerkezet áttetszősége, ez pedig Palestrinával rokonítja, s az sem véletlen, hogy az utána következő bécsi klasszicizmushoz alig fűzi valami. Michelangelónak tulajdonképpen nincs utókora, a mű az örök jelenben él, még akkor is, ha az újplatonizmusban keressük a kortársi ösztönzést. Más példára is hivatkozhatunk. Goethe saját, különbejáratú romantikája után a klasszicizmus fegyelmében ismer magára, s évtizedek múltán Caspar David Friedrichet már csak arra szeretné felhasználni, hogy meteorológiai megfigyeléseihez felhőtanulmányokat készítsen. A zenei romantika még ezzel az időponttal sem esik egybe, Schubert Beethoven árnyékába húzódik, s a delelő a század közepe, második fele, de Brahms ekkor váratlanul visszafordul a húszas évek klasszicizmusához, mert közelebb érzi magához Beethovent, mint a romantika betetőzőjét, a tovább már alig fejleszthető Wagnert. A képzőművészet közben végképp szakított minden múlttal, s bár az irodalomban még mindig Victor Hugó napja fénylik — hélas, sóhajtja majd később Cocteau —, már Balzac, Flaubert tolla fogalmazza meg az új eszményeket, s közben mások új hódításokra indulnak, mint Baudalaire, Verlaine, Rimbaud. Itt érjük utol Európát Adyval, aki sajátos nemzeti költészetét itatja át a Nyugattal, s nyomában egész nemzedék kél. Igazi jelentősége ebben rejlik. De a líra forradalma magában áll, egy valóban világirodalmi jelentőségű teljesítmény marad társtalan. Kétszeresen is, mert a kortárs Európa nem figyel rá, itthon pedig csak lassan szívódik fel. Bartók és Kodály az alig emlegetett Vikár Béla ösztönzésére fordul a népdal felé, a képzőművészet pedig az impresszionisták eredményeit ismétli, még nagyon sokáig. Kollányi 1909-ben azt ígérte, „a mi poétáink után Jönnek majd az új magyar festők, a magyar zenészek, az új prózaírók, esztétikusok és mind-mind a Holnap Jegyében”, de aj
