Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-12-03 / 49. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1944 OQfK oldal. szemben, — mert ha kimegy is ő e világból, de itt maradnak az ő kegyes tettei, melyekben úgy él ő, mint a lement nap ragyog az éjszakának országában«. És itt emeli ki azt is, hogy »a kegyességet nem a hajlandóság alapján kell gyakorolni, mert ebben az esetben a fős" vény könnyen kimerítheti magát«, (u. o. 2. 1.) Itt jegyezzük meg, hogy — amit már eddig is láthattunk — a racionalizmus és ennek hatása alatt Tóth Ferenc is nem sokat törődik sem a Biblia tanításaival, sem a keresztyén vallás igazságaival, hanem amikor ezekről kellene beszélnie, akkor könnyen és hamar átsiklik a gyakorlati élet területére s ijnkfább a cselekedetekkel, az emoer erkölcsi cselekedeteivel foglalkozik. Mégha egyik-másik általa felvett textus alapján kimondottan dogmatikai, hittani téma kínálkoznék is, akkor is mindjárt erkölcsi szempontból nézi és erkölcsi kérdést csinál belőle. így például amikor a hitről és jócselekedetröl akar szólni, nagyon kézenfekvő volna a reformáció korában nagy szerepet játszó és teljesen evangéliomi gondolat hittani megvilágítása, Tóth Ferenc azonban nem prédikál róla, hanem a jócselekedetek&-ől s ezíeknek hasznáról beszél. Rá kell mutatnunk arra, j hogy ezt a kérdést csakis az evangéliom szerint szabad ; tárgyalni, mert ha helytelen értelemben vizsgáljuk a j hitet, akkor helytelenül állapíthatjuk meg a jócseleke- ! deteket is. A hit ugyanis evangéliom nélkül elfogult és önző is lehet s ilyenkor a jócselekedetek a legvadabb üldözésben nyerhetnek kifejezést. Tóth Ferenc is ezt látta meg s ezért mondja, hogy »a keresztyén ekklézsiában is voltak olyan gyászos idők, amikor egyik keresztyén felekezet azt hívén, hogy kedves dolgot cselekszik Isten előtt, ha a másik keresztyén felekezetet azért, mert vele egyformán nem hisz, kergeti és nyomorgatja, azért is bezárván, vagy elvévén annak templomait, lelkiismeretbeli szabadságától és polgári jussaitól, sőt életétől is megfosztotta«. (2. 1.) A jócselekedettel kapcsolatban szól a jótettekről is egy külön prédikációban, melyben semmi kapcsolatot ; sem létesít a hit és jócselekedetek között, hanem a jó- ! tetteket is az ész mérlegére állítva, hangsúlyozza, hogy i »szükség... az okosságnak is belefolyni az alamizsna j osztogatásában. Egyik idő terhesebb a másiknál, adj hát a terhesebb időben a nyomorultnak, ezt mondja az j okosság. Adj az igazi koldusnak, helybenhagyom, de ; a házanként való járást, megszokott dologtalant igazítsd munkára. Adj egy embernek, ha szerencsétlen, helybenhagyom, de sokkal inkább adj egy olyan intézetre, Oskolára, melynek fennállása sok ezer telkeknek hasznára van. Hidjétek el keresztyének, hogy ha az okosság nem igazgatja a jóltevőt, akkor ő tékozló sáfárja lehet az Isten áldásának«. (4. 1.) Különösen nagy gondja volt az árvákra s habár akkor még nem volt külön árvák vasárnapja, mégis hosszú prédikációban szólt az özvegyekről és az árvákról s talán kissé eltúlozva a dolgot és kissé szentimentálisán, de prédikációba mégsem illő okoskodással, szokatlan hangon és általános vádaskodással kiált fel: »Szerencsétlen árvák! Szánlak titeket! Szán az embe* riség titeket, mikor oly mostoha kezekbe juttok, kik az édes fiam, édes gyermekem nevezetek és megszólíttatások helyett szidnak, átkoznak, ütnek, vernek, taszigálnak benneteket. Szerencsétlen árvák, kiket a tutorok nyelnek el és a gondviselők tesznek semmivé«! (3. 1.) De van mondanivalója a közjóról, az egyházi adófizetésről is s így fenyegeti meg az adózni nem akaró egyháztagot: »Ha te fösvény és a közjót nem szerető szüle! perrel patvarral adod azt meg, amit az ekklézsia szükségeire s ennejk! a templomnak fenntartására adói: lecke gyanánt lesz ez a te gyermekednek és ez a rossz gyümölcs nem fog messze esni az ő fájától«. (2. 1.) Külön prédikációt mondott a restségről, ami a jócselekedeteknek és jótetteknek is akadálya. »Nevetséges dolog hát az, keresztyének — így szól prédikációjában, — hogy amit mások csak munka által nyerhetnek meg, azt a rest, azt a dologtalan csupa kívánság által akarná magáévá tenni! Nem restek! Nem! Kívánni nem elég, cselekedni, munkálódni kell, mert ha a ti kezeitek1 semmit sem akarnak cselekedni, higyjétek el, semmi sem is lesz a ti kívánságaitokból! Az üres kútból senki vizet nem meríthet, így az üres kívánság boldoggá nem tesz.« (3. 1.) (Folyt, köv.) Dr. Benedek Sándor. Az egyháztagok látogatása. A belsősomogyi egyházmegye esperese egyházunk iránti féltő szeretettől sugallt körlevélben fordult az egyházmegye lelkipásztoraihoz és presbitereihez, arra intve és kérve mindnyájunkat, hogy fokozottabb mértékben lássuk el tisztségünkkel járó feladatainkat. Különösen figyelmünkbe ajánlotta az egyháztagok látogatását, amelyre a mai sorsdöntő időben nagy szükség van. Tekintettel arra, hogy nálunk Magyarországon az egyháztagok látogatása nagyon kevés helyen van gyakorlatban, nem lesz érdektelen, ha nagyon röviden rávilágítunk, miként fogják fel az egyháztagok látogatását ott, ahol eddig is gyakorlatban volt. Részletes és minden tekintetben kielégítő módon foglalkozik e kérdéssel P. Biesterveld: Hét Huisbezoek című könyvében, amely vázlatosan a következőket tartalmazza : A könyv először is végigvezet a házilátogatás történetén. Leírja, mit olvasgatunk arról az Ó- és Újszövetségben, miként végezték azt az ősegyházban, a római egyházban, a lutheri és református egyházban. A következő fejezetekben leírja, hogy a házilátogatás tisztséggel járó, bizalmas jellegű pásztori munka, amelv a .gyülekezet körében az Úr nevében kell történjen. Különbözik a gyónástól, amelynél sokkal dicsőségesebb módon igyekszik az egyes hívőket Krisztus iránti engedelmességre vezetni. A látogatás célja, hogy a gyülekezet tagjainak személy szerint történő gondozása révén a gyülekezeti életet elmélyítse és elevenségét biztosítsa. Szükség van reá először is az .egyes hívő szempontjából, mert Krisztus 'is tanítja hogy keresni kelR ami veszendő* vagy elveszett, erősíteni kell a gyengéket, a hitben megtartani az erőseket. Szükség van rá a gyülekezet egésze szempontjából, mert ezáltal lehet biztosítani az egészséges gyülekezeti életet. Szükség van rá a lelkipásztor szempontjából is, mert csak a látogatások révén ismerkedhetik meg a reá bízott myáj szükségeivel és bajaival. A látogatásokat a lelkipásztoroknak és presbitereknek kell végezniök. Látogatniok kell mindazokat, lakik a gyülekezethez tartoznak, akár komoly hívő életet élnek, akár nem. Magától értetődik, hogy elsősorban azokat kell keresni és több ízben látogatni, akik gyengébbek, nagyobb kísértéseknek vannak kitéve és nem élnek komoly lelki életet. A látogatások számát illetően a református egyházban a múltban az volt a gyakorlat, hogy a látogatások az úrvacsora vétele előtt szoktak történni. Az ideális állapot az, ha egy családra évenként négy látogatás esik. Egy 600 lelkes gyülekezetét véve ala-