Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1943-04-04 / 14. szám
Ötvennegyedik évfolyam. 14. szám. Pápa, 1943 április 4 A DUN N TÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE __________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ___________________________---------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: GYŐRY ELEMÉR PÜSPÖK ----------------------“---------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA 1 FÓMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ J TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Püspöki szolgálatom szempontjai. Az imént elhangzott igehirdetésemmel bizonyságot tehettem arról, hogy ki nekem Krisztus és mit jelent számomra az Ige. Most is, midőn itt állok a Főtiszteiéül Egyházkerületi Közgyűlés előtt, hogy feltárjam azokat a szempontokat, melyek püspöki szolgálatomban vezetnek, bizonyságot óhajtok tenni. Azt szeretném, ha püspöki szolgálatom minden vonatkozásban bizonyságtevés lehetne az Igéről. Mindenekelőtt „meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztus atyja előtt, mert senki sem veszi magának e tisztséget, hanem akit az Isten küld el.“ Akit pedig elhív, meg is igazítja és kegyelemből megáldja. Naponként hálát adok mennyei Atyámnak, hogy engem a Krisztusban megváltott és lelkipásztori szolgálatra hívott el. Most, midőn a szolgálat nagyobb lehetőségét nyitotta meg előttem, alázatos lélekkel imádkozom azért, hogy megmaradhassak lelkipásztornak: kicsinyek és nagyok, lelkészek és világiak, tanulók és tanítók, egyházközségek és egyházmegyék pásztorának; hogy a püspöki tisztnek ne a méltóságát és kiváltságait lássam, mint a világ fiai, hanem érezzem a szolgálat örömét, hordozzam felelősségét és szüntelen abban gyakoroljam magam, hogy botránkozás nélkül való lelkiismerettel állhassak meg mind Isten, mind emberek előtt. Tudom, hogy minden szavamnak és cselekedetemnek kihatásai, áldásos vagy káros következményei lesznek, hogy áldásosak legyenek, miként eddig is cselekedtem, naponként szorgalmasan olvasom a Bibliát és megkérdezem megbízómtól a Krisztustól: mit akarsz Uram, hogy cselekedjem ? Azt fogom lenni, amit Ő parancsol, még ha embereknek nem is tetszik, mert „ha embereknekr igyekeznék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék.11 Áron is megveszem az alkalmakat, hogy bizonyságot tehessek az Isten kegyelmének evangéliumáról és alázatos szolgálatommal hozzájárulhassak ahhoz, hogy a mi Ayánk akarata legyen meg, mint a mennyben, úgy a földön is. Mindenütt ott leszek, ahol szolgálhatok: gyülekezetekben, konferenciákon és gyűléseken. Nem vonogatom magamat, ami jó és hasznos, Isten dicsőségére és a hívek épülésére „semmivel se gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézus Krisztustól. Kívánom minél előbb meglátogatni a visszatért borsi és komáromi egyházmegyék gyülekezeteit, szenvedésekben megpróbált híveit, hogy valami lelki ajándékot közölhessek velük, azaz hogy együtt felbuzduljunk őnáluk egymás hite által, az övék, meg az enyém által. Szolgálataim és látogatásaim alkalmával kerülni kívánok minden személyes ünnepeltetést, mert az emberkultnsz Isten imádságát veszélyezteti, embernek akarván adni azt a dicsőséget, mely egyedül a minden jók adóját illeti meg. Viszont miuden erőmmel arra törekszem, hogy magán és családi élelemmel, hivatalos és minden e világban való forgolódásommal, tisztségem belső tartalmát kidomborítsam és növeljem, kiváltképpen pedig, hogy „Annak legyen dicsőség az egyházban nemzetségről nemzetségre, aki véghetetlen bőséggel és hatalommal mindent megcselekedhetik, feljebb hogy nem kérjük és elgondoljuk a mibennünk munkálkodó erő szerint.“ Ebből az állásfoglalásból kitűnik theologiai álláspontom is. Pozitív keresztyén, hitvallásos alapon állok. Talán feleslegesnek látszik külön hangoztatni azt hogy életem és szolgálatom szabályzója a teljes Szentírás, a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté, valamint az ezeken alapuló egyházi törvény. Van azonban ennek különös indítéka. Olyan korszakban élünk, melyet Barth Károly megjelölésével a hitvalló egyház korának nevezhetünk. Nem kívánok ennek külső okaival foglalkozni, belső jelenségei közül is csak arra mutatok rá, hogy érdeklődésünk újra a hitvallások felé fordul. A hitvallások mindig akkor kelnek életre, mikor Isten előtt szemléljük magunkat és az anyaszentegyházat külső veszedelem fenyegeti. Volt nekünk eddig is hitvallásunk, csak hitvallóink voltak kevesen. Az azonban ma már bizonyos, hogy ha a református egyház az új világrendben el akarja foglalni helyét, ha töretlenül, tisztán és diadalmasan akar kikerülni a világválságból, hitvallóvá kell válnia. Hitvalló az, akinek van hite, és bátorsága azt a világ előtt megvaílani. Ne akarjon az egyház — vallom én is — mieden áron hifvalióvá lenni, de ne is hárítsa el magától azt a sorsot, ha meg kell lennie. A hitvalló keresztyénség lényegéhez híven a Szentlélek Isten segedelmére támaszkodom, mindea körülmények közölt hű maradok Krisztushoz s hitemet életemmel és szolgálatommal igyekszem megbizonyítani. Tekintettel arra, hogy az anyaszentegyház földi megvalósulásának alapformája a gyülekezet — az új- I szövetségi korszakban egyház alatt kizárólag gyülekezetét, egyházjogi terminussal egyházközséget értettek — közvetve és közvetlenül arra törekszem, hogy a dunántúli református egyházkerület minden egyházközsége Ilit és szeretetközösség legyen. Minden gyülekezet annyiban hitközösség, amennyiben szeretetközösség. És úgy válik szeretetközössöggé, ha a hit megszentelő és újjászülő ereje kialakítja a léleknek egységét. Ez az egység abban mutatkozik meg, hogy ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a tagok mind és egynek öröme az egész testnek öröme. Ugyanezt tartom érvényesnek szélesebb egyházjogi keretekben, az egyházmegyék és egyházkerületek egymáshoz való viszonyára nézve. Ha bármely egyházi közösség úgy él' a másik mellett, hogy érette nem érez felelősséget Isten előtt, arról nem is beszélve, hogy a jobb helyzetben lévő el tudja nézni a másik roskadozását terhei alatt, kétségtelen jele ez annak, hogy ezek a közös
