Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1943-12-26 / 52. szám

1943. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 269. oldal. löm« szóval illetett, az eltűnt az életünkből. Bármelyik, (fiatalemberek között általánosan használatos külső dísz­től megváltunk, csak azért, mert ő furcsának taláta. Ha lakásán fogadott: ez kiváltság és vizsga volt. Négy­­szemközt mindent megkritizált a maga közvetlen mód­ján, de szó nélkül fogadott el mindent, amit helyesen oldottunk meg. Rejtelmek nyíltak fel előttünk, címzé­sek, megszólítások, az üdvözlő meghajlás és a kéz­csók apró titkai, amiket nélküle bízvást örökre elha­nyagoltunk volna. Akit ő egyszer a »Reverend« meg­szólítással tűntetett ki, annak tudnia kellett köte­lességeit. Lehet, hogy idegen szemlélő humorosnak találta volna az öreg hölgy körüli forgolódásunkat. Mi azon­ban végtelenül sok hasznát vettük mindezeknek. Min­dig éreztük, hogy nem öreges szeszélyek rabjai, hanem nevelő szeretetének gondozottjai vagyunk. Egy fe­lejthetetlenül szép, ünnepi, bizalmas órájában e sorok írója előtt Márk ev. X. 21-ik versének első felével vi­lágította meg nevelői beállítottságát. »Csak akiket megkedvelek, azoknak tudom gátlás nélkül azt mon­dani, amit itt Jézus mond: fogyatkozásod van. Meg vagyok győződve, hogy ez a helyes, mert Ő is így cse­lekedett«. Ezt olyan hangon mondta, mint aki mások ellenkező véleményével kivételesen szembeszállni is kész. Ez volt ő: Jézus Krisztusnak szelíd, szerény, de törhetetlen, hűséges követője. Életstílusa nyilvánult meg mostani eltávozásában is. Amikor a virág elhervad, a levél elhull, amikor a fü megszárad és az bírnak szele hervasztó munkáját végzi: akkor hányt el B. Winkler Anna. Elmúlt csen­desen, feltűnés nélkül. Halála: őszi levélhullás. Nagy családja: neveltjeinek és tanítványainak könnyező se­rege, tisztelőinek nagy sokasága erről beszélhetett ko­porsója mögött haladva. Mi pedig, tőle és a losonci Phoenix-től testben messze elszakadva: forró hálá­val áldjuk emlékezetét. »Goodbye, Mylady« mondjuk búcsúzóul, de az ő hangját halljuk, köszöntő mosó­ját látjuk. Már tudjuk, hogy soha el nem felejtjük, mert örök lelki ajándékokat nyertünk tőle, ki most el­távozott. Eltávozott? Nem. Megérkezett. Ekecs. Tömösközi Ferenc. Dicsőség Istennek! Irta: Sziics József. A karácsony történetéből egy nagy isteni igaz­ság tárul fel és világosodik meg előttünk: nem az em­ber keresi meg és találja meg Istent, hanem Isten keresi meg és találja meg az embert. »Keressétek e ke*­­gyes Urat és annak színét és hatalmát. Hogyha Öt keresed, megtalálod; ha ellenben Őt elhagyod, Ő is elhagy téged mindörökké. Megkerestem az Urat és meghallgatott engem és minden félelmemből ki­mentett engem. És mielőtt kiáltanának, én felelek, ők még beszélnek és én meghallgattam. Aki keres, talál. Megtalálják, akik Öt keresik.« Mindezek az idézetek, és még számos hely a Szentírásból, azt bizonyítják, hogy nekünk keresnünk kell, mégpedig igaz, őszinte hittel Istenünket, mert ha nem keres­sük, nem is találjuk meg. De önmagában véve ez a mi keresésünk nem elégséges, eredményre csak akkor vezet, ha Isten az Ö irgalmából és kegyelméből lehajol, leszáll hozzánk, megkeres, megtalál bennün­ket. Nem a mi erőnk, önhittségünk, vélt bölcsesé^ günk, hanem az isteni kegyelem! Magunk erejéből mem volnánk képesek az isteni magasságokba fel­szállni, (hiszen a földön is nagy kínnal vánszorgunk idestova), ha Ő nem közelednék hozzánk. Mennyien legeltethették nyájaikat azon a szent éjszakán a Szent­föld ege alatt. És mennyien lehettek Bethlehembien, odavalók, idegenek, kik a népszámlálásra oda jöttek, amiért Józsefnek és Máriának nem jgtott heh& nem­hogy a családi //ajlékokban, de még a vendégfogadó háznál sem, csak az istállóban: az angyali szózla? tot mégis csak azok az egyszerű pásztorok hallották, akik várták a Messiást,, keresték az Urat lélekben és az isteni kegyelem is megkereste őket, megszakítván­­az egeket, lehajolt hozzájuk. Mennyien láthatták azf a fényes csillagot, mely napkeletről jött és megállt az Idvezítő bölcsője felett, hiszen a csillagászati tudo­mány is följegyezte annak megjelenését: de csak né­hány keleti bölcset vezetett a Jézus bölcsőjéhez, azo­kat, akiket Isten megkeresett és kijelölt erre a kegyej­­lemre. Mert keresni az Urat és hinni Őbenne: kegye­lem ! Krisztus Urunk születése előtt mintegy 700 esz­tendővel az ótestamentomi legnagyobb próféta, akit az ótestamentom evangélistájának neveznek, a leg­szebb, legcsodálatosabb és legigazabb látomásokat látta az eljövendő Messiásnak, az Úr Jézus Krisztus­nak születéséről, életéről, munkájáról, szenvedéseiről és dicsőségéről. Az akkori várakozók, hívők, megváU tjást keresők sóhajtását a próféta így (fejezte ki: »Óh, vajha megszakítanád az egeket és leszállnál!« Csodálatos, mennyire meglátta az Isten Leikétől ihle­tett próféta: mi a nélkülözhetetlen kelléke annak, hogy a Megváltót a bűnös, gyarló ember megtalál­hassa. Az, hogy az irgalmas és kegyelmes Isten le­szálljon a nyomorult emberhez és beszéljen vele. Isten aláhajolt az emberiséghez az Úr Jézus Krisztusban és megkereste az emberiséget a Krisztus születésének csodájában. Eljött az, kiről jövendőt próféták mon­dottak, nyilván szólották. Ez volt az idők teljessége. De mennyi várakozásra, hitre, reménységre volt szük­ségük a híveknek! A próféták elhallgattak. Nagy­részt vértanúhalált haltak. Krisztus Urunk születése előtt 400 esztendeig nem volt prófétai szó. Bünteté­sül elvette Isten a megátalkodott nemzetségtől a pró­fétai szót, az isteni kijelentést. Ez volt a várakozás 400 esztendeje: a nagy advent! Ez v.olt az a korszak, melyre ráillettek az apostol szavai: Az egész terem,ü tett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig és sóvárogva várja az Isten Fiainak megjelenését. És eljött az »embernek Fia«, az emberi testben meg­jelent Isten Fia, hogy akik Őt igazán keresik, benne hisznek, általa, Őbenne Isten fiaivá lehessenek. Ezt emberi nyelv meg nem magyarázhatja, gon­dolkozás meg nem foghatja. De ki bízta ránk, hogy tudhassuk Istennek csodálatos titkait! Kit tett Isten az ő tanácsosává? Tanuljuk meg mindenek előtt, hogy Isten csodálatos titkairól ne a magunk balga önhitt-* sége szerint ítéljünk és gondolkozzunk, hanem egy­szerűen szívvel-lélekkel magasztaljuk azokat. Tanul­juk meg amaz egyszerű pásztoroktól, hogy Jézushoz kell járulnunk. Mert ezeket választotta ki isten, hogy megmutassák nekünk az Úr Jézus Krisztushoz vezető utat. A keleti bölcsek is eljöttek, hogy leboruljanak ama mennyei Király előtt, de a pásztoroknak kellett a tisztességtételt elkezdeni, hogy eltűnjék minden balga önhittség. Ne térítsenek el bennünket azok a körűimé*« nyék, melyeket a világ fiai botrányköveknek néznek: a

Next

/
Oldalképek
Tartalom