Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-09-06 / 36. szám
ötvenharmadik évfolyam. 36. szám. Pápa, 1942 szeptember 6 FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÄR PÁPA I ÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉÜL Öl SKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDCK Lelkészek — tanítók. Nem a lelkésztanítókról akarok szólni, hanem a lelkészekről és a tanítókról. Nehéz ugyan ezt a két hivatást egymástól elkülöníteni, mert olyanok ezek, mint az érem két oldala. A lelkész is tanító: a felnőttek tanítója; és a tanító is lelkész: a gyermekek pásztora. Az évszázados fejlődésben mégis valami ék szorult közéjük, amelyet egyesek — sok esetben a közös kaszthoz tartozóki — igyekeznek még mélyebbre verni. Bárcsak olyan könnyen lehetne ezt az éket kiütni és eltávolítani, mint fent a cím két szavát egymástól elválasztó gondolatjelet. Az Orte az >:egyházközség« mintájára »isko’aközséget« akart létesíteni, hogy amiképen az egyházközség vezetője a lelkész, aképen az iskolaközsög vezetője a tanító legyen, a nem szakember lelkipásAor iskolaszéki elnöksége, főnöksége, felügyelete nélkül. Ezzel a kérdéssel, melyben Egyetemes Konventünkmá.r egyébként is döntött, nem kívánok foglalkozni. Csak arra gondolok: — mi lenne, ha hiveipk is — természetes megoszlásuk szerint — »Kié községet«, »Leánykor községet«, »Ncegylet községet«, »Énekkar községet«. »Bibliakör községet« stb. óhajtanának alapítani — a lelkipásztor kizárásával?! Ez az egész akció helytelen lenne, mert azt bizonyítaná, hogy ezek az egyház keretein belül élő, annak emlőin felnevelődött, levegőt, vért es táplálékot attól nyerő intézmények le akarnak szakadni az Egyház testéről, vagy helyesebben talán a lelkipásztori felügyelet alól. Ezek közül az intézmények közül a legrégibb, legelső és 'legféltettebb kincsünk az egyház veteményes kertje, a jövendő Ígéretének záloga, az iskola. Az iskola, amely négy évszázadon keresztül ott állt a templom tőszomszédságában s épen eie.t ezek exponenseit: a lelkészt és a tanítót is a templom és az iskola közös szent levegőjéből áradó hivatásközösség, barátság és testvéri szeretet fűzte össze. Azonban, egyesek elgondolása szerintv a lelki pásztor és a tanító nem testvérek, hanem ellenségek, akiknek tehát nem vállvetve, a közös ellenség eilen, hanem szemtől szembe állva, egymás ellen kell küzdeni! Kell pedig azért, mert a lelkész — mint iskolaszéki elnök — állítólag kicsinylője, lealázója, megkeserítője a tanítónak. Basáskodva mutogatja előtte hatalmát, önkényeskedve nem engedi kimozdulni otthonából, jelenlétével tanítás közben is gyakran zavarja, kontár beleszólásaival és kérdéseivel tanítványait is jnolesztálja s általában megszégyenítő módon, mint valami szolgát kezeli. Csodálkozom ezeken a súlyos vádakon, már csak azért is, mert ezek hangoztatásával a tanítók a lelkészekkel szembeni viszonyukat alárendeltnek ismerik el, noha a tanító nem alárendeltje, hanem mellérendeltje az iskolaszéki elnök-lelkésznek. Hiszen lehetséges, hogy elvétve olyan lelkipásztor is találkozik, de kérdezem: szabad-e egy ilyen fehér holló eset nyomán általánosítani? Az általam mindig tisztelt, szeretett és nagyrabecsült tanítói karban is akad — igen-igen nagyritkán — egy-egy értéktelen, üres, felszínen járó emberv de nem tudnék nagyobb igazságtalanságot elképzelni annál, mintha valaki ezért az egyért azt rnondaná, hogy minden tanító ilyen! Sajnálom, de nem tudok mást tenni, mint az egész álláspontot helyteleníteni, 1. emberi, 2. református, 3. tanítói szempontból. Emberi szempontból helytelen az egész elgondolás azért, mert nincs olyan foglalkozási ág az egész világon, ahol az embernek felettese ne lenne. A tanítóvuak is van — épúgy, mint a lelkésznek — meg pedig nemcsak a felekezetinek, hanem az államinak, községinek, vagy társulatinak is, hogy aztán ezt a felettest iskolaszéki elnöknek, gondnoknak, igazgatónak, felügyelőnek, vagy ellenőrnek hívják-e, — ez már igazán mellékkérdés. A fontos az, hogy. szükségképen kell lennie és hogy van és hogy lenni fqg akkor is, amikor már esetleg — egyesek hő óhajára! — megszűnnek a felekezeti iskolák. Református szemszögből vizsgálva, már valósággal fájó ez a kérdés és kiállás. Iskoláink a reformáció óta a templomok hóna alatt nőttek fel. A .tertiplom oltalmazta, vihartól védte, napfénnyel ellátta, irányította az iskolát. Ezért tudtak ezek megszületni, élni és virulóvá fejlődni akkor, amikor az államkormányzatnak még eszébe sem jutott, hogy talán neki is lenne valami köze a közoktatásügyhöz. Bizony az egyház szülte, dajkálta és nevelte a mi iskoláinkat! És most kíméletlen kézzel eltépjük az édesanyától a gyermeket: — az Egyháztól az iskolát?! Mert valljuk meg őszintén, minden kertelés nélkül: ez a tanítói akció — tisztelet az igen tekintélyes kivételnek! — ismét egy újabb lépés a sóvárogva áhított állar^osítás felé. Tanítói szempontból még érthetetlenebb ez a lelkészellenes magatartás. A mi egyházunk mindenkor épen olyan jó gazdája volt a tanítónak, mint a lelkipásztornak. A lelkipásztorok pedig, úgyis, mint iskolaszéki elnökök — hosszú emberöltőkön át — a szeretet, barátság és jóakarat’ érzésével viseltettek a tanítók iránt. Ha közben-közhen volt is bántó kivétel, az nem az általánosítás céljait szolgálta, ellenkezőleg: a szabályt erősítette! Fegyelmi bíróságaink, espereseink, tanácsbíráink pedig — erről sokan bizonyságot tehetnének! —• mindig jóindulatú védelmezői voltak tanítóinknak, mert kiálltak mellettük, síkra szálltak éretjük, apróbb hibáikat nem kiszínezni, hanem elsimítani igyekeztek. Lehet idő, amikor tanítóink Visszasírják ezeket a mostani, átkosnak tartott állapotokat akkor, amikor már majd nem lelkipásztor, hanem vajjim I um út T nn AmppfjUj^o jjp A [ Főt. esmelt. Medgyasszay Vince püspök urnák HIVATALOS KÖZLÖNYE ZZ Helyben. *N A P' ' ~-----------------FÖSZEKKESz i'ü : Mbüu íasoah; PÜSPÖK —
