Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-04-13 / 15. szám
74. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1941. hitoktatók. A jugoszláviai énekeskönyv, mikor változatlan szöveggel és teljes terjedelemmel vette fel a zsoltárokat, aligha haladt jó nyomon, mert itt a hagyományhoz való ragaszkodás bármily tiszteletreméltó is, könnyen előidézheti a zsoltárok értelem nélkül való éneklését, vagy esetleg a használatból való kimaradását. Igaz, hogy a mostani énekeskönyvünkben is meglelhető ilyen változások gyakran minden költőiséget nélkülöznek, de ez nem ok arra, hogy jobb megoldás módját ne keressük. Itt tökéletesen igazuk van azoknak, akik a kegyelettel szemben a használhatóság szempontját kívánják érvényesíteni. Sokszor kifogásolják a zsoltároknak a »zsidós« tartalmát, vagyis azokat a történeti, vagy kultuszi kifejezéseket, részleteket, amelyek csakugyan gyakran fordulnak elő bennük. Ezek fölött ugyan nem szabad elhamarkodottan ítéletet mondani, mert vannak „és voltak korszakok, amikor ezek az idegeneknek látszó történeti vonatkozások nagyon is aktuálisakká váltak. Lehetetlen pl. megindulás nélkül olvasni a felvidéki énekeskönyv 137. zsoltárát, vagy a reformáció korának zsoltárátiratait s bennük a török dúlás visszhangjait. De azért részben helytálló ez az ellenvetés. Igehirdetésünk az Ószövetség történeti és kultuszi vonatkozásait aktualizálja és keresztyén viszonyoknak megfelelően alkalmazza. Ennek kell megtörténnie a zsoltároknál is. Egyet azonban megkívánhat mindenki az énekeskönyv szöveg-reviziójánál, azt, hogy ezt a munkát arra hivatottak, tehát költői képességgel megáldott emberek végezzék. Mert mostani énekeskönyvünkben is gyakran találunk — különösen pl. az alkalmi énekek között — olyan darabokat, melyeken sok jóindulat, de annál kevesebb költői szépség 'tükröződik. A zenei részt tekintve ez idő szerint a legfőbb problémát az ú. n. ritmikus éneklés kérdése képezi. Köztudomású, hogy ma az ú. n. kiegyenlített éneklési mód van szokásban: minden hangot egyforma hosszan énekelünk. Ha azonban száz éves, vagy annál régebbi énekeskönyveket fellapozunk, bennük a hangjegyek különböző hosszúságúnak vannak lejegyezve, s ha az éneklésben arra ügyelünk, úgy egy a mostanitól merőben különböző, lendületes, váltakozó ritmust nyer éneklésünk. Vita tárgya még az is, hogy egyáltalán volt-e használatban ez a ritmikus éneklési mód. Vannak nyomok, amelyek arra látszanak mutatni,, hogy igen. (Győr megyében ma ás így éneklik a Krisztus Urunknak áldott születésén kezdetű éneket, az erdélyi sajátos ritmikus éneklési mód is, valószínűleg ebből alakult.) Mindenesetre tény az, hogy az éneklés kiegyenlítődése általános jelenség nemcsak nálunk, de a külföld legtöbb helyén is. Abban a helyzetben voltam,, hogy nemrég részese lehettem annak, amikor Hollandiában egy énekeskönyv-revizió révén bevezették az eredeti ritmus szerinti éneklést a templomokban. Városi gyülekezetben voltam, ahol ez könnyen sikerült és az éneklés általa lendületesebbé, változatosabbá vált. Annál is lcönynyebb volt ez, mert ott az éneklés módja eddig is jóval élénkebb volt, mint nálunk. Azonban a nehezebb ritmusok éneklése ott sem sikerült egyelőre. A ritmikus éneklés bevezetése főleg gyakorlati nehézségekkel fog járni nálunk is. A mostani énekmódtól az átmenet rendkívül nehéz lesz. Nehézséget okoz a megszokáson túl az is, hogy az énekek szöveg- és dallamritmusa igen sokszor nem fedi egymást, a dallam eredeti ritmusa a szövegnek sokszor egészen más hangsúlyozását kívánja, mint az a mostani éneklési módnál történik. Az amit Hodossy Béla a zsoltárdallamok megmagyarosodásának nevez (a Zeneközlöny utóbbi évfolyamainak sok helyén), tulajdonképen szintén nem egyéb, minthogy a dallam átvette a szövegnek a hangsúlyozását, ami a kiegyenlített éneklésnél úgyszólván akadálytalanul megtörténhetett. Ebből természetszerűleg következik az, hogy ha az eredeti ritmust kívánjuk visszaállítani, akkor ismét a szövegnek nagyfokú reviziója lesz szükséges a ritmus egyeztetése érdekében. Még a zsoltároknál is sokhelyütt nehézkes a ritmikus előadás az egyezés hiányában, annál inkább az azoknál a dicséreteknél, amelyek zsoltárdallamokra készültek, természetesen anélkül, hogy a dallam ritmusát szem előtt tartották volna. Ez az egyeztetés az elemi követelménye annak, hogy a ritmikus éneklés a gyakorlatba is átmehessen. De kérdés az is, hogy milyen legyen a bevezetendő ritmus. Az eredeti genfi ritmussal szemben, amely régi énekeskönyveinkben lelhető, többen más, valamilyen magyarosabb ritmust kívánnak. Sőt van, aki éppen azt akarja, hogy magyar népdalok dalia- . mjára énekeljük zsoltárainkat (Kardos I. a Zeneközlöny 1940. évf. 8. számában; ugyanilyen állásponton volt Lajtha László is a már említett egyházzenei kongresszuson tartott előadásában). Ez annyiból helytelen, hogy egyházi énekben lehetőleg kerülnünk kell mindazt, ami profán eredetű és éneklés közben arra emlékeztet. (Ezért nem valók énekeskönyvbe a keringő-dallamra énekelt hozsánnák sem: 287, 293. d.) Üj magyar énekdallamok írása azonban nemcsak helyes, de-kívánatos is. Ilyenekben énekeskönyvünk nagyon is szegény. Ha a ritmust illetőleg különböző lehetőségek között válogathatunk, akkor természetes, hogy az eredeti, tehát a genfi ritmust illeti az elsőség. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ez épúgy, mint maguk a dallamok is,, számunkra többé-kevésbbé idegen. És vannak közöttük olyanok is, amelyekről meg merjük állapítani előre, hogy a gyakorlatba sohasem fognak átmenni. Gondolok elsősorban a 42. zsoltár kevert ritmusára, vagy a 47. zsoltár szinkópáira, ilyeneknél talán többet érne a kiegyenlítettség meghagyása. De a genfi ritmusnak még a puszta lejegyzése sem egyszerű feladat, példa rá a jugoszláviai énekeskönyv, amely e tekintetben nem egészen hibátlan, a következő három szempontból: A zsoltárokban gyakran előfordul, hogy egv-egy sorban a ritmusképlet, amely az ének többi megfelelő sorában következetesen megvan, megváltozva jön elő, pl. a VIII. zs. 1. sora, XXIII. 2., XXVI. 1., LXXIX. 1. XC. 1., XCI. 7. stb. Ezekhez az eltérésekhez, melyek a genfi zsoltárok legrégibb kiadásaiban is megvannak, máig is ragaszkodnak, holott tudva azt, hogy az énekeskönyvek története nem ismer sajtóhiba nélküli kiadást, ez sem lehet más, mint a legelsőkből átvett sajtóhibák, legalább is ilyen ritmusbeli következetlenségnek semmi magyarázata sincs. Szerintünk ez korrigálandó volna. Másik feltűnő jelenség a zsoltárokban egyes szinkópáknak olyan helyen való fellépése, ahol azok egyszerűen a többszólamú éneklés késleltetéseire emlékeztetnek, pl. XXVIII. zsoltár 4. sor, XXXI. 1., XXXIII. 7. stb. Egyszólamú éneknél azonban nincs sok értelmük és csak a ritmust zavarják és az éneklést teszik nehezebbé, különösen ahol két, vagy több ilyen szinkópa sorozatosan következik egymásután, pl. a XXXIV. 3, 8., XL. 1., LXXX. 5. sor.
