Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-09 / 6. szám
26. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1941. veszik, hogy nem egymáshoz valók s jön utána itt is az elválás. Ne beszéltünk az urhatnámságból keletkezett szomorú házasságokról. Sír a lelkem, mikor ilyen hát zasságokat is látok s látom pusztulni a földet, melyet az ősök sok fáradsággal szereztek s az unokák urhatnámsága miatt elkótyavetyélődik. Sok hibára lehetne még a házasságkötéseknél rámutatni, amik miatt boldogtalanok a házasságok. Elhallgatom azokat. Csak egyet szögezek le: ^azért van- | nak a hibák s nyomukban könny, fájdalom, szitok, ! átok, mert elmulasztottunk valamit. Pótoljuk az elmulasztottakat, lássuk meg a sok hibát, minden erőnket felhasználva igyekezzünk a boldog házasságok létrehozásán, hogy megújulhasson a család, az egyház | s a mi szeretett édes hazánk! Gyászbeszéd özv. Szűcs Dezsődé szül. Czike Eleonora koporsójánál. Irta és a csajági református templomban elmondotta Bakó Béla szabadhidvégi lelkipásztor. Textus: Jelenések könyve 2. r. 10. v. „Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját Gyászoló Gyülekezet! A felolvasott igében egy felhívás és egy ígéret van. A felhívás ez: légy hiv , mindhalálig! Az ígéret ez: néked adom az életnek ko- ! rónáját! Állítsuk oda ennek az igének a sugárkévéjébe ; elköltözött drága halottunk alakját! Hü volt, meg- 1 nyerte a (koronát már ezen a földön és hitünk szerint az örökkévalóságban is. Olyan hajlékba helyezte bölcsőjét az Isten, amely- 1 nek falai közül a hűséges kötelességteljesítés sugarai áradtak ki nem csupán a szükebb családi körre, hanem a polgári és egyházi élet tágabb mezőire is. Olyan édesapának a vére csörgedezett ereiben, aki az erélynek, parancsolni tudásnak, a megalkuvást nem ismerő, mindhalálig való hűségnek volt iábon járó, eleven szobra. Mi emlékezünk még erre a szoborra. Tőle örökölte a kemény akaratot, ami a viharokban, a csapásokban is tölggyé erősítette a gyenge virágot. »Mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.« Anyjától örökölte az egyszerű, házias erényeket. Tipusa volt azoknak a kiveszőben levő kálvinista magyar asszonyoknak, akiknek egész világuk: a család, s akik mindennél többre értékelik a családi fészek édes és tiszta örömeit. »/I papnak ajkai őrzik a tudományt« — mondja az írás. Az Isten szíve szerint való papné pedig őrzi a tudománynak őrét. Olyan férfiú mellé rendelte élettársul az Isten, aki hadakozott az Úrnak dolgaiban, vitézkedett a Lélek fegyvereivel és, ha küzdelmei közben sebeket kapott: ő volt a selyemkendő., aki betakarta és bekötözte ezeket a sebeket. Vihartáíló bástyán ő volt a szerény, zöld repkény. Robotos munkában: költői ihletés. Tikkasztó pusztaságban: üdítő forrás. Megnemértés éjszakájában: mindig egyforma hűséggel virrasztó csillag. Kudarcokban: vigasztalás; elért sikerekben, kivívott eredménvekben: a szabálvszerűen küzdőnek kijáró lovagi bokréta; ő volt a mindennél drágább jutalom. Anyává magasztalta az Isten. Átjárta szívét a fájdalmak hétélű tőre. Viselte a mater dolorosák — szenvedések között is mennyei fénytől sugárzó — töviskoronáját, de volt része a szülői szív legnagyobb és legszentebb örömében is.-Látta fiainak szárnypróbálgatását és az anyai szív titkos ösztönével, boldog reménységével megsejtette, megérezte., hogy azok a szárnyak sasszárnyak lesznek. S amikor az anyai álom — mit éjente festett égi kéz — nem hazudott, mikor fiai oszlopokká lettek, oszlopaivá nemzetnek, egyháznak, tudománynak: — óh áldott, édes,, megbocsátható anyai büszkeség! — a tekintete, az arcav a szava, a könnye, a mosolygása, egész lénye szinte muzsikálta, izengfe a 'boldogság zsoltárát: ti átölelhetitek a fiaimat a tisztelet és szeretet fiatal karjaival, az én karom gyöngeségében is erősebb, kihülőben is forróbb, mert én anyai karral ölelem át őket! Aztán elesett az ő fejének koronája. Özvegyen maradt. De, mint a víllámsujtotta, csonkatörzsre ráiszáll a hajnalt csicsergő madár, úgy pihent meg rajta a jövendő záloga: unokáinak, dédunokáinak mosolya és ő, mint a bibliai aerék asszony, nevetett a hplnap elébe. És jött az alkony. Nőttek az árnyak. Szívéig értek a halál fekete vizének hullámai, de fölöttük fehér sirály lebegett; túlharsogta a vizek háborgását az Ige, a kegyelem igéje: »Én vagyok az Úr a te gyógyítód/« ® »Hát elfeledkezhetik-e az anya az ö gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián! És ha ezek elfeledkeznének is, én tér ólad el nem feledkezem.« »Majd, megtudod, hogy békességben lesz a te sátorod s ha megvizsgálod- a te hajlékodat, nem találsz benne hiányt.« »Érett korban térsz a koporsóba, amint a maga idején takarít tátik be a learatott gabona.« És hazatért. Teste is visszajött ide, ahonnét lelke soha nem szakadt el. Azt olvassuk a haláláról szóló jelentésben: »a csajági ref. egyházközségnek áldozatos szívű nagyasszonya«. Nem frázis, nem üres szó ez a jelző, hanem a legdrágább tartalommal, az irgalmas samaritánus olajával megtöltött élet. Korsó volt ez a szív: mindig tele a vígasztalás és áldozat borával. Véka volt ez a szív: soha nem fogyott ki bejőle a maréknyi liszt. Ha ide állnának koporsójához mindazok, akiken valaha kenyérrel, tanáccsal, orvossággal segített: a bizonyságok mekkora felhője venné körül ezt a koporsót! Visszajött. Még egyszer fölébe borulnak ennek a szépséges szentegyháznak fehér boltívei — óriás szemfedő az Isten szíve szerint való papné fölé — és az élők gyülekezetéből elindul abba a másik gyülekezetbe, ahol pora összevegyül kedveseinek porával, de néma sírjuk felett sarjad tovább a fű, zöldül tovább a lomb, virágba borul a tavasz és zeng tovább az Élet pacsirtaszója, zeng örökké az Ige: »Légy hív mind halálig és néked (idom az életnek koronáját«. íme, így volt ó hű, így koronázta meg Isten már ezen a földön és hitünk szerint megkoronázza az örökkévalóságban is. Öli nem azért a hűségért, — hiszen itt lent legtisztábban tündöklő erényeink is rozsdát kapnak odafent, ahol minden nyilvánvalóvá lesz — hanem az egyetlen, hű tanúbizonyságért, akinek véne férte és kihullott a keresztfán. Ez a vér kiált helyettünk irgalomért. Ezt a vért szórhatjuk engesztelő áldozatul az ég felé. A legcsodálatosabb vérátömlesztés ez, mely a Golgota keresztjéről, a szeretet csúcsáról csorog le lelkeinkne. Ha ereinkbe folyik ez a drága vér, akkor soha és sehol nem leszünk a földé, hanem mindig és mindenütt az élő Istené vagyunk. Gyermekei, unokái! Most a búcsú órájában, óh éppen most csapjon ki szívetekből a bizonyosság lángja, hogy soha nem veszítjük el azt, akit Abban
