Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-09 / 6. szám
1941. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 27. oldal. szeretünk, akit nem lehet elveszíteni: a mi Urunkban, az Úr Jézus Krisztusban. Benne szeressétek tovább a ti kedvesteket! Benne fordul a ti mostani szomorúságtok örömre, Benne látjátok meg újra és találjátok meg örökre öt és senki el nem veszi tőletek a ti örömötöket. Testvére, aki egyedül maradtál a testvérek ékes koszorújából, rokonok, végtisztességtevők és te egész nemes csajági református szent gyülekezet, jertek mindnyájan kísérjük el lelkét buzgó imádságban Isten trónjához! Álljunk meg igazi otthonába hazatért lelke mellett: Imhol Uram a Te szolgálóleányod! Hű volt a kevesen, bizzad többre ezután, koronázd .meg azzal a koronával, amit megígértél neki és eltettél számára már a világ fundamentomának megvettetése előtt! Uram, ennek a kjaludt földi fáklyának egykori fényéért, ennék a meggyujtott mennyei fáklyának örök füzéért: mindenért legyen Tied a dicsőség! Ámen. Két pápai diák. Zilahy Lajos, a kiváló magyar író nemrégiben azt javasolta, hogy az Eötvös-Collegium mintájára, mely olyan szép eredménnyel szolgálja a magyar tanárképzés ügyét, szervezzük meg a Kiválók Iskoláját, melyben a közélet vezető férfiai nyernék kiképzésüket. A magyar társadalom megértéssel fogadta a javaslatot s belátta^ hogy ilyen intézményre, amilyen különben sok országban már működik is, nagy szükségünk lenne nekünk is. Sőt nekünk még talán nagyobb szükségünk lenne, mert kevesen vagyunk s a számbeli hátrányt minőségbeli kiválósággal kellene paralizálnunk. Legfelsőbb helyen is visszhangra talált a javaslat, amennyiben Kormányzó urunk Ő Főméltósága azt az egymillió pengőt, melyet a pénzintézetek húszéves kormányzósága jubileuma alkalmából fölajánlottak neki, odaajándékozta a kiváló magyar tehetségek kiművelésének a céljaira. Elméleti téren is méltányolták a javaslatot. Múltkoriban az Eötvös-Collegium növendékei számára pályázatot hirdettek arra a kérdésre, hogy miként lehetne kiszemelni a Kiválók Iskolájának a növendékeit? A kérdésre tíz pályamunka érkezett., mélyek közül az Eötvös-Collegium tanári karából alkotott bíráló bizottság négyet talált jutalomra érdemesnek. A kitüntetett négy dolgozat közül kettőt pápai diák írt: Dr. Balázs János, a Collegium szeniora s Sülé Jenő, a Collegium növendéke. Mind a ketten pápai gimnáziumunkban végezték középiskolai tanulmányaikat, Sülé Jenő elvégezte a theologiai akadémiát is. Most is előttem van, mikor dr. Balázs Jánost behozta az édesapja Nagyalásonyból, Sülé Jenőt pedig az özvegy édesanyja Nyárádról. Akkoriban pár esztendeig fölvételi vizsga alapján vettük fel a növendékeket a gimnáziumba. Már ott föltűntek tehetségükkel. Dr. Balázs János fürkésző szemmel tekintett szét az igazgatói irodában, Sülé Jenő komoly volt, mintha csak valami philosophiai problémán törte volna a fejét. Egész gimnáziumi pályájukon a legnagyobb jótéteményeket élvezték. Térítők voltak, teljes tandíjmentességet s ösztöndíjakat is kaptak. Szüleiknek alig került valamibe a taníttatásuk. Méltók voltak a legteljesebb pártfogásra! Most, amikor becsületet szereztek az iskolának, az alma mater az édesanya büszke örömével tekint rájuk. Isten áldását kéri életükre és további munkájukra. Ám az öröm mellett komoly gondolkodásra is késztet bennünket ennek a két derék pápai diáknak ! ,a kitüntetése. Nem most Jiangoztatjuk először, mindig örömmel hirdettük, hogy a pápai ref. főiskolának olyan ifjúsága van, amilyennel kevés iskola dic.seked| hetik. Része van ebben bizonyára a Dunántúl nagy kulturáltságának is; de legnagyobb része van ebben annak a körülménynek, hogy növendékeinek túlnyomó része válogatott falusi fiú, akik már az elemi iskolában jelét adták kiváló tehetségüknek. Ott dől el voltaképen, hogy kinek van tehetsége a tovább tanulásra, amint ezt Sülé Jenő is megállapítja pályanyertes dolgozatában. Amig azonban az elemi iskolának szinte döntő szerepet juttat a tehetségkutatásban a középiskolát már nem tartia fontos tényezőnek ebben a nehéz kérdésben. Hosszú, félszázadnál hosszabbra terjedő tapasztalat után én a középiskolát tartom a legfontosabbnak ebben is! Hányszor hoz kitűnő bizonyítványt a gyerek az elemi iskolából a gimnáziumba s ott nem válik be. Egy 6—10 esztendős fiúról még nehéz ítéletet mondani. A gimnáziumban tölti a fiú életének legszebb s legfontosabb korszakát a 10-től 18-ig terjedő életéveket. Az a .nyolc esztendő, amit a gimnáziumban tölt a gyermek, egész életére döntő kihatású s a jó tanár, aki nyitott szemmel tekinti tanítványait, leglátja, hogy kiből mi lesz. Szerintem a gimnáziumban dől el a kérdés, hogy ki való a Kiválók Iskolájába. A gimnázium képezi a nemzet vezető osztályát. Ezt mindig büszkén hangoztattam s hangoztatom, amíg élek. Lehet, hogy elfogultság részemről; de azzal a becsületes, egyszerű karcagi magyarral tartok, ajd, mikor arról volt szó, hogy szüntesse meg az egyház a gimnáziumot s pol- i gári iskolát állítsanak fel helyette, azt mondta az | egyházközségi gyűlésen: »Ne szüntessük meg a gimná! ^iumot, mert az az Atya Úristen fegyvertára«. Egy- I szerű, de igaz szavak ezek most is! De nem védő be! szédet akarok tartani a gimnázium mellett, pedig rá- i férne, mert az utóbbi időben minden áron le akarják járatni, hanem ,a dr. Balázs János és Sülé lenő kedves tanítványaim esetéből kifolyólag föl akarom hívni a főtiszteletű egyházkerület figyelmét arra, ha talán feledésbe ment volna, hagy a pápai ref. főiskola évszázadokon keresztül a szegények iskolája volt s ha múltjának nagy emlékeit nem akarja megtagadni, annak kell lennie a jövőben is. A szegény tehetséges, ref. vallású fiukat még az utca porából is fel kell szednie, csak úgy felel meg igazán hivatásának. Ezt a két derék fiút is a pápai ref. főiskola karolta fel. Nélküle nem lennének most a magyar közélet sokat Ígérő reménységei! Alapítványai, melyeknek kamataiból a szegény fiukat segélyezte, az értékpapirpolitika túlhajtása folytán megsemmisültek. Újakról kell gondoskodnunk s amennyire lehet, a régieket már tisztán az alapítványtevők iránt való kegyeletből is helyre kell állítanunk. A főtiszteletű egyházkerület közgyűlése pár esztendővel ezelőtt engem bízott meg, hogy tegyek kísérletet ebben az irányban. Meg is tettem a magam kötelességét; de be Jcell vallanom^ hogy próbálkpzfisomnak kevés eredménye lett. Egy embernek a munkája kevés ehhez a nagy feladathoz. Azt kell tennünk, amit az egyik egyházkerület, a tiszántúli tesz legújabban, az egyházkerületnek kell föllépni a maga tekintélyével s bizonyos időt kell megszabnunk az alapítványok refundálására. Ott, úgy tudom, hét esz-
