Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-28 / 39. szám
198. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1941. tagjait a döntés érdekében, a tapasztaltak alapján azt jegyzi naplójába: »Milyen ostobaság, hogy oly emberekkel kell a lóügyben határozniokv akik abg tudnak egy lovat egy öszvértől megkülönböztetni«. (Naplók II. 332.) A lánchíd esetében meg az eszme kiérleléséhez és megvalósításához több mint két évtizednyi gondra, türelemre és erőfeszítésre volt szükség; ennek puszta felsorolása sem férne el mostani tanulmányunk keretében. Irodalmi munkássága sem a könnvü siker jegyében folyik: egy-egy könyve kiadásakor hosszasan kell alkudoznia a cenzorral az engedélyért, a Lipcsében kinyomatott Stádiumot pedig hazaérkezése után nyomban elkoboztatja a hatóság. A Széchenyi-féle reformok egyáltalán nem hirtelen varázsütésre állottak elő, hanem szívós, céltudatos munkával. És ezt a munkát Széchenyi nem másoktól várta, legkevésbbé sem a kormánytól, hanem önmagától. Lelki nagysága éppen akkor mutatkozik meg, amikor a nehézségekkel magárahagyatottan, a hivatás biztos tudatában szembenéz. »Dolgozom szorgalommal s dolgozom önérzettel. Levágják lábaimat, kezeimen fogok járni, s ha ezeket is kiszakítják, hason fogok mászni: csakhogy használhassak«. Nála ez nem üres szólam, valóban megragad minden kínálkozó alkalmat, sőt maga keresi az alkalmakat: bejárja az ország különböző vidékeit^ hogy alapos helyzetismeretre tegyen szert, legkülönbözőbb .gondolkozáséi honfitársaival találkozhassék és a tennivalókról szót váltson. Igyekezett, mert meggyőződése szerint Magyarország pillanatai drágák. Ennek a nemzethalállal versenyt futó igyekezetnek köszönhető, hogy nagy olvasottsága ellenére sem vált élettől elrugaszkodott, ábrándos újítóvá, tehát valóban használhatott : életet mentett. S most állítsuk szembe magunkat Széchenyivel, s valljuk meg, hány lelkes kezdeményezésünk bukott már meg a legelső kis akadályon; hányszor [cedvetlenedtünk már el, mert hiányzott nálunk valami, ami Széchenyinél meg volt, és őt sok kilátástalan helyzeten átsegítette. Részünkről az ilyen egyéni vallomásoknak se vége, se hossza nem lenne. E helyett hadd említsek inkább egy általánosabb példát. Ha mostanában egyházi gyűléseken fordulunk meg, amint anyagi kérdésekre terelődik a szó, menten halljuk ezt a nagyon gyakorlatinak látszó és jogilag indokolt formulát: »A közgyűlés felkéri püspök urunkat, hogy a főgondnok úrral küldöttség élén járjon él a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrnál és az eleven sző meggyőző erejével kérjék, hogy a most készítendő állami költségvetés keretében, ilyen meg ilyen szükségletünkről a megfelelő összeg beállításával gondoskodjék«. Ha Széchenyi életpéldája arra sarkalna most minket, hogy legalább annyi időt ,és erőt, amennyit az állami segítség megmozgatására pazarlünk, saját eldugult erőforrásaink felszabadítására fordítanánk. .nem volna hiábavaló ez a visszaemlékezés. Nemcsak azért,, mert az jgy szerzett javakkal bizonyára jobban sáfárkodhatnánk, hanem mert ezáltal már nálunk is vége lenne sok kibúvókeresésnek és rossz helyen való tapogatózásnak s végre saját magunk felé fordítanék a mindnyájunkban ott lappangó reformvágyat. Ma is úgy igaz, ahogy Széchenyi mondta: »Mi egyikőnk sem születtünk reformátoroknak; nekünk előbb mi magunkat kell reformálnunk«. (Naplók III. 108.) Ez az egyedül helyes kiindulás; mi ugyanis ha egyáltalán rendelkezhetünk valamivel, akkor nem a múlttal, nem is másokkal, hanem csakis önmagunkkal rendelkezünk. (V. ö. a Hitel végszavával.) Naplóiból kiviláglik, hogy ezt az önreformot, vagy mondjuk inkább: önnevelést mennyire komolyan vette. Küzd indulatossága, érzékenysége, könnyen csüggedő természete és sok más hibája és gyengesége ellen. Önmaga ellenőrzésére állandóan naplót vezet, sőt egyideig erénytáblázatot is csinál Franklin példájára és naponkint megjelöli, melyik erényben ersősbödött és melyikben nem. (Naplók II. 716 skv. 1.) Önnevelő munkájához segítőtársakat is keres. így pl. Wesselényivel »erényszövetséget« köt, hogy egymást a kötelességt’eljesítés és az erény meredek útján támogatják. De a baráti támogatásnál sokkalta több és döntőbb jelentőségű az, amit felülről kapott. Ennek a csodálatos életnek végső titka és magyarázata, hogy Széchenyi vallásos ember volt. (Folyt, köv.) A „kiskoszmályi mozgalom“. Irta: Tóth Kálmán ref. árvaházi lelkész, Komárom. 3. A munkamező és munkások. Az egyesület fentebb vázolt célját a következőkben szándékozik megvalósítani: a) »Árvák és elhagyatott gyermekek nevelése az egyesület árvaházaiban, tehetetlen aggok és betegek ápolása az egyesület kórházában, vagy saját otthonukban. Továbbá a könyörületes szeretet gyakorlása mindazokkal szemben, akik rá vannak szorulva, de elsősorban is református vallásnak vétetnek fel«. A szeretetmunkának gyakorlását rendszeresen és kielégítő módon csak intézményekben lehet gyakorolni. E nélkül lehet segíteni, ideig-óráig könnyíteni a helyzeten, de megnyugtató megoldást csak az intézeti gondozás jelent. "Ezért szerepel a cél elérésére szolgáló eszközök között első helyen árvaházak és kórház létesítése. Árvaházaink már vannak, kórházunk azonban még imádságaink tárgya. Hisszük azonban, hogy a 'kellő időben megadja ezt is Isten, mint a többit. b) »Mindezen munkákhoz szükséges épületek, a megélhetést elősegítő szántóföldek beszerzése, ingó és ingatlan adományok elfogadása, az adakozó gyülekezeti tagokkal a személyes kapcsolatok fenntartása és ezekből helyi csoportok szervezése, részükre vallásos összejövetelek, konferenciák tartása az illetékes egyházi hatóságok beleegyezésének kikérése mellett, közöttük ref. szellemű könyvek, folyóiratok és a Biblia terjesztése kolportőr útján is.« itt két dolgot kell kiemelni: az egyik a gyülekezetekben végzendő missziói munka, a másik pedig az iratterjesztés. Az evangéliomi élet törvénye az, hogy ha valaki megtér, belekapcsolódik Isten országa munkájába, tétlenül nem ülhetr hanem munkálkodnia kell. Amikor valaki megismeri Jézus Krisztust, közösség kell neki és munkaterület. Ezért a kiskoszmályi mozgalom először az evangéliomot viszi a gyülekezetekbe s azután munkásai révén gondoskodik arról is, hogy az elindult lélek ismét vissza ne essék előbbi életébe, hanem kapcsolódjon be a szeretetmunkába. Az ilyen megújult életű adakozók az igaziak. Olyan az életük, mint az állandóan buzgó forrás, önként, örömmel és szívesen adnak Isten országa céljaira. Az árvaház keletkezésénél is láthattuk, hogy az ilyen »jókedvű adakozók« mire képesek. Mozgalmunknak az a célja, hogy szaporítsa az ilyen megújult lelkek számát és ezzel intézményeinek is biztosítsa fejlődését. Ezt a
