Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1941-09-28 / 39. szám

Ötve nkettedik évfolyam.

39. szám.

Pápa, 1941 szeptember 28

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

_________________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.___________________________________----------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK -----------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Széchenyi és mi!

Irta és a pápai ref. theol. akadémia 1941 szeptember 15-én tartott tanévnyitó ünnepélyén felolvasta dr. Török István theol. igazgató

III.

Már az eddigiekből is eléggé kiérzett Széchényi időszerűsége. »A legnagyobb magyar« azonban még csak olyanformán tűnt elénk, mint valami tilalomfa a nemzeti élet útján, amelyen ilyen felírások állanak: Kerüld a felelőtlen handabandát; ne szíts vak gyűlölködést, ez csak vesztünkre van; ne külsőségekben magyarkodj, és ne politikumot láss csupán a fajiságban, hanem nevelői feladatot; éppen fajtád érdekében ne hódolj be vakon az idegen kecsegtetéséknek stb.

E tilalmak leolvasásánál minduntalan utaltunk ugyan arra Is, hogy mind e figyelmeztetés a magyar reform érdekében történt: a reformot védte a reform veszélyeztetői ellen. Most már fordítsunk egyet a dolgon: lássuk a cselekvő Széchenyit, tagadások helyett az állítások emberét.

Dehát ■ lehet-é valami fogható haszna annak, ha most e rendkívüli méretű nemzetújítón legeltetjük szemünket, a dúsgazdag főnemesen, aki ha kell, 60 ezer forintot vethet oda döntőérvül a tanácskozó asztalra. Melyikünknél lesz valaha is ekkora rang és mód? Dehát ez balga kérdés; ilyennel akkor szoktunk előhozakodni, ha csak a látszatot akarjuk menteni, inkább így kérdezzünk: melyikünkben van ekkora lélek? Mert ha Széchenyiben alantasabb lélek lakozik, a 60 ezer forintokat akár el is kártyázhatta volna, anélkül, hogy valaki is számon kérte volna tőle. A lélek és nem a ráng és mód itt a történések titka s az az igazi kérdés: mi is ilyen lélekkel állunk-e a magunk helyén? 0 egy egész országot kapott munkaterületül, ennek megfelelő anyagi eszközökkel, mi meg egy-egy gyülekezetei, bizonyára az ahhoz elégséges eszközökkel. Kezdődik-é ott velünk élet, mint ahogy ővele kezdődött országos viszonylatban? Vagy mi kicsinyeljük és- lebecsüljük azt a munkaterületet; ugyanakkor azonban magától értetődőnek vesszük, hogy Széchenyi a »sáros-poros« csúnya Pesten telepedett He s ném úgy, mint mágnás társai a fényes Bécsbenv Londonban vagy Párizsban?

De éppen, mikor így, felénk fordított éllel teszszük fel a kérdést., menten tele vagyunk kifogásokkal. csakhogy a feleletadást és ezzel a felelősséget elháríthassuk magunkról: Könnyű volt Széchenyinek, a reformkor lelkülete minden szénre fogékony volt. Egy szónoklat, egy pattogó ütemű vers tűzbe hozta az embereket. De bezzeg nehéz nekünk, s menten fel is soroljuk a protestantizmus százados belső bajait, amelyek kiszikkasztották a gyülekezet hitét, elbágyasztották életakaratát. Mi legfeljebb egy igen -I pici kis kisebbségre számíthatunk, arra is csak addig, j amíg áldozathozatalra nem kerül a sor.

Nos, semmivel sem találta különb helyzetben Széchenyi akkor a nemzetet, mint mi most a gyülekej zetet. »Keveset mozduló«, »századi restségtől elálmosodott és elgyengült« hont lát maga előtt, amelyik »mindenben olyan, mint egy nagy parlag«. Honfitársai odúikba húzódnak vissza s csak maguknak élnek, piitsem törődve a közzel. A köznemesek., e törzs ökös magyarok^ ostoba gőggel zárkóznak el az újítástól. Néha már Széchenyi is türelmét veszti s így fakad ki ellenük: »Magyarországon minden újítás hiábavaló és csak az talál követőkre, aki Nádudvart szebbnek tartja Nápolyinál s a bakatort különbnek a madeiránál«. (Naplók II. 91.) A mágnások meg? Somsich gróf azt bizonygatja előtte: »Mindannyiónknak németté kellene lennünk; úgyis mindegy, hogy Imik vagyunk, csak szabadok legyünk«. (Naplók lí. 365.) M.ég az úgynevezett reformországgyűléseken is folyvást kisebbségben voltak a reformot igazán akarók. Nem a reformvágy vitte Széchenyit, hanem épp fordítva, ő volt néhányadmagával a reformvágy ébresztgetője és tudatosítója.

Gyors sikerekkel igazán nem dicsekedhetett. Vegyük csak például a kaszinóalapítást; mai elgondolás szerint még ez látszik a legegyszerűbbnek: csak néhány ember összeverődése kell fiozzá, meg egy jóváhagyott alapszabály. Széchenyi, hogy egy európai igényeket kielégítő kaszinót rendezhessen be.- részvénytársaságot alapít, maga szedi össze,, hosszas rábeszéléssel a 175 első aláírást. Az alakuláson azonban a részvényeseknek csak egy negyede jelent meg. M.aga ^Széchenyi lót-fut, hogy alkalmas helyiséget béreljen, bajlódik a vendéglőssel, kitanítja a személyzetet, személyesen vezeti az ügymenetét, szerkeszti a jegyzőkönyveket, kérvényeket és körleveleket, sőt a , legtöbb hátralékos tagdíját is ő maga sajátkezűiig szedi be. Közben pedig egymást érik az elkedvetlenítő esetek: a kaszinót sokkal többen ócsárolják, mint látogatják — álig néhány ember teng-leng a szép helyiségben — s még azok közt is, akik eljárnak oda, sok az egyenetlenség és partoskodás, amelyeket természetesen magának Széchenyinek kell elsimítania, hol eréllyel, hol szép szóval, de folytonos éberséggel, hogy a kaszinó fel ne oszoljék. Hozzá még a kaszinó miatt Metternichék besúgókkal figyelmeztetik Széchenyit, elejtett szavait feljegyzik, magánleveleit is elfogdossák és firtatják, hogy a kaszinó által nem a nemzeti szellemet akarj,a-é á kormány ellen felbátorítani. így megy ez a többi munkálatnál is: amikor a lótenyésztés fejlesztésén fáradozik,, két évig elintézetlenül hevertetik a kérvényét, amelyben pedig nem támogatást, hanem csak engedélyt Kért, s amikor türelme fogytán végigkilincselte a kancellária